Nem megyek haza, nem megyek haza, ezen a Karácsonyon egyedül leszek.
 Nem megyek haza, nem megyek haza, az utamról már le nem térek.

 Apró fehér szöszöcskék játszanak fogócskát a fagyos levegőben, táncot lejtenek, harcot vívnak, míg nem földet nem érnek, és ott örökre elülnek. Láss csodát, az utak még itt sem ér véget, csoportosan markolja fel őket egy meleg, puha kéz, gombóccá formálják őket, és újra kezdődik a játékuk, egészen addig, ameddig a Nap fényével fel nem melegíti a felszínt, s felismerhetetlenségig elfolyósítja, és elszínteleníti őket.
 Fényesebbnél fényesebb villogósorok lógnak az ablakokban, végigfutnak a kerítéseken, vagy éppen alakot formálnak Konoha utcáin. Karácsony van, a szeretet ünnepe.

 Nem megyek haza, nem megyek haza, ezen a Karácsonyon egyedül leszek.
 Nem megyek haza, nem megyek haza, az utamról már le nem térek.

 Kesztyűs kezeimet összeteszem, és egymásnak dörzsölöm őket, az általam kifújt levegő fehér füstként áramlik ajkaim közül. Farkasordító hideg van, de fontos dolgom van, hiszen már úton vagyok. Végre elindultam itthonról, s soha többet nem térek vissza.
 Űznek a rideg falak, az épületek, az emberek, minden. Nem idevaló vagyok. Többé már nem.

 Nem megyek haza, nem megyek haza, ezen a Karácsonyon egyedül leszek.
 Nem megyek haza, nem megyek haza, az utamról már le nem térek.
 
 Miért kellene hát itt maradnom? Ki, vagy mi tart itt? Nélkülem is ünnep az ünnep, a villogóknak is ugyanúgy van fényük, a hópelyhek is gondtalanul hullanak alá. Mindez a hiányomban. Hát miért kellene itt maradnom?
 Ahogyan a falu központján haladok át, egyre több ismerős arccal találkozom. Geninek, chuninok, jouninok, mindegyikőjükben az ünnepi láz lángja ég, mosolyogva áradoznak egymásnak, mindenki kezében elkerülhetetlen az ajándék. Még Kakashi-sensei markai között is ott lapul egy kicsiny csomag, s éppen most tépi le a pírt, valakitől egy könyvet kapott. Azon nyomban elkezdi olvasni.
 Kakashi-senseinek hiányoznék? A jelenlétem nélkül is örömmel búvárkodik a lapok között, ha beszélgetnék is vele, figyelme felét kapnám meg, tovább olvasna. Tudna tovább élni nélkülem.

 Nem megyek haza, nem megyek haza, ezen a Karácsonyon egyedül leszek.
 Nem megyek haza, nem megyek haza, az utamról már le nem térek.

 Egy kaszinó előtt sétálok el, amikor a tömeg jajgatására leszek figyelmes. Egy kismalac garázdálkodik az utcán, hozzám jön, és könnyedén megfogom, a levegőbe emelem.
 - Ton-Ton! Ton-Ton! - kiáltozik örömében Shizune, miközben felém tart futólépésben, s mikor beér, nagyot sóhajt. - Hála az égnek, hogy erre jártál, Sakura! Köszönöm, hogy megfogtad ezt a kis csibészt!
 - Szívesen - válaszolok a tőlem telhető legkedvesebben, s viszonozom a nő mosolyát.
 Shizunének mennyire van szüksége rám? Ton-Tont más is megfogta volna, s talán még kedvesebben, még szívélyesebben mosolygott volna rá, mint én. Nem, Ő is ellenne nélkülem.
 A fekete hajú nő búcsúzásként int, s gyorsan befut az épületbe, ahol az üvegfalak mögött, a villogó gépek mögött megpillantom Tsunade-samát. Éppen mérgesnek tűnik, a játékgépet püföli, s szegény Shizune próbálja nyugtatni a Hokaget, kevés sikerrel. Tsunade a mellette pihenő szakés üveghez nyúl, felhörpint egy kortyot.
 Mennyire van meg nélkülem Tsunade-sama? Ő a falu feje, rengeteg dologgal kell foglalkoznia,s még aludnia is kell valamikor... Túlságosan elfoglalt, észre sem fogja venni, hogy eltűntem. Igazán nem...

 Nem megyek haza, többé nem megyek haza, ezen a Karácsonyon nagyon egyedül leszek.
 Nem megyek haza, többé nem megyek haza, az utamról már többé le nem térek.

 Egy ramen-bár jóleső, fűszeresen meleg gőze csap meg. Arra fordítom tekintetemet, megpillantok egy narancs-fekete ruhás fiút, mellette egy világos színű pulcsis lány ül. Szóval Naruto Hinatával Karácsonyozik...
 Úgy tűnik, Naruto is meg lesz a jelenlétem nélkül, többé nem ér rá annyit ápolni a barátságunkat, mint eddig. Hát akkor most már én fogom elszakítani ezt a köteléket.
 - Sakura-chan! - markolja meg valaki erősen a vállamat, és megperdít a tengelyem körül. - Hova mész ilyenkor, Sakura-chan? - bámul csillogó szemekkel a szőke, a mellete álló Hyuuga halkan köszön.
 - Szia, Hinata-chan. Sétálok - válaszolok egyértelműen, s gombócot  érzek a torkomban, amiért elárulom őket.
 - Ilyenkor? - ellenkezik az Uzumaki, de ujjait lefejtem vállamról, s egy "Ilyenkor" elsuttogásával tovább haladok Konoha kapuja felé, a bűntudat és keserűség hatalmas kövével a szívemen.


 Nem megyek többé haza, soha nem megyek haza, ezen a Karácsonyon nyomorultul egyedül leszek.
 Nem megyek haza többé, soha többé nem megyek haza, az utamról már le nem térek senkiért.

 A kapu üres, és elhagyatott, a kapuőröknek is Karácsony van. Így hát esélyük sem lesz észrevenniük, hogy nyomom sem maradt a faluban, észrevétlenül lépek ki az életükből.
 Egy utolsó búcsúpillantást veszek a díszpompában felöltöztetett településre, majd halkan mormogó szavakkal elköszönök tőle, s üres léptekkel haladok a rideg, poros úton.
 Alig egy perce járom az üres utat, érzelmek kavarognak bennem. De nem ám vidámak, üdék! Borúsak, savanyúak...

 Végleg nem megyek haza, soha nem megyek haza, Karácsonykor mindig egyedül leszek.
 Végleg nem megyek haza többé, soha nem megyek haza, az utamról már le nem térek senkiért és semmiért.

 Egy sötét alak jön velem szemben az úton, nem is foglalkozom vele. Megbolondít a fehérség netovábbja, a teli Hold visszaverődő fénye, a hó csillogása.
 Amint elhalad mellettem az idegen, hideg fém érintését érzem a nyakamon. Nem kell, hogy ránézzek, nem kell, hogy gondolkozzak, tudom, hogy ki Ő. Talán már azelőtt tudtam, hogy megpillantottam volna.
 A penge felé mozdulok, de a kardot elrántja a nyakam elől, enyhe meglepettséggel néz rám üres tekintetével.
 Neki hiányoztam? Nem, Neki legkevésbé, sőt! Sohasem.
 - Miért gondolkozol ilyen hülyeségeken? - a hideg kérdés bunkósbot módjára csap tarkón.
 Felnézek arcára, s nem csalódom, amikor a sharingantól izzó szempárral találkozok. Minden apró gondolatfoszlányt el tud olvasni fejemben, de vajon megteszi-e? Válaszoljak-e?
 - Nem hülyeség. Az igazság - válaszolom önkívületlen állapotban, elszakadok tekintetétől, a havas tájat fürkészem.
 - Igazság? Az emberek nem szoktak azon gondolkozni, hogy kinek hiányoznának... És kinek se - Hangja hideg nemesacélként szeli a csendet, furcsamód megnyugtat. Nem érzem magamat veszélyben, pedig abban vagyok.
 - Kakashi-sensei, Shizune, Tsunade-sama, Naruto... Mind remekül töltik a Karácsonyukat, akár csak az év elkövetkezendő napjait. Hát akkor mi szükségük lenne rám? - kérdezem tőle remegő hanggal, a sírás kerülget. Már csak azt várom, hogy mikor mondja ki, hogy idegesítő vagyok.
 - Neked csak ők számítanak? - kérdezi hirtelen megfontoltsággal,s értetlenül meredek újra tökéletes arcára.
 - Neked számított valaki, amikor elhagytad a falut?
 Hirtelen csend telepszik ránk, a tájra, mindenre. Nem vagyok zavarban, nem érzek konkrétan semmit, csak jóleső melegséget, elhitetem magammal, hogy Sasuke Uchiha foglalkozik velem, még ha a halálom előtti percekben is.
 - Nos, ha nem bánod, mennék - közlöm könnyelműen, de ekkor megragadja a vállamat, s ismerős mozdulattal ránt maga elé.
 - Nem mész te sehova! Maximum vissza - jelenti ki ellenkezést nem tűrően, s hitetlenkedve nézek rá.
 - Nem te fogod ezt megmondani, oké? - háborodok fel a hirtelen hangnemváltástól, s már viharzanék tovább, ha nem makacskodna.
 - Várj! - ragadja meg ezen alkalommal a csuklómat, s csak per néma perc után engedi el. - Amikor elindultál... Végig olvastam a gondolataidat. Vártam a percet, amikor rám gondolsz, de ez nem következett be. Miért?
 Sasuke Uchiha áll előttem, teljes életnagyságában, valójában, fekete fehérben, a szivárvány hét színében, s ilyeneket kérdez tőlem?
 - Mert Rád azelőtt gondoltam, mielőtt el akartam volna jönni. Abból indultam ki, hogy idegesítő vagyok, hogy hasznavehetetlen.. - csak úgy dőlnének belőlem a szavak, de egy mutatóujj kényszerít hallgatásra, ami az ajkaimon pihen meg, majd az államra csúszik.
 - Te tényleg nagyon idegesítő vagy! - mondja tagoltan a szavakat arcomba, s bármennyire is vártam ezt a pillanatot, könny borítja el szemeimet, alig állom meg, hogy neki ne álljak bőgni.
 Hát ismét  kimondta, amit vártam. Nem gondoltam, hogy annyi év eltelt, és mégis... semmit sem változtam.
 - És tudod idegesítő, hogy mennyire buta is.
 Meglepetten tekintek fel az immár ében szempárba, a jéghideg ujjak végigsimítanak nyakamon, maguk után égő bőrfelületet hagyva.
 - Eljössz kabát nélkül - folytatja a kioktatást szokatlan meleg éllel a hangjában, - És itt fagysz meg nekem!
 Szétfagyott, és szinte jéggé dermedt kezemért nyúl, az övéi közé fogja, s meleg levegőt lehet rá. Hirtelen ájulhatnékom támad, ismét érzem azt a jól eső melegséget, a törődés, és a szeretet melegségét.
 - Menjünk vissza a faluba. Már biztosan aggódnak érted! -szólít fel ismét, de a kabátját rám adja, az ujjaim az övében felejtődnek.
 Nincs se kedvem, se erőm ellenkezni, igazából már azt várom, hogy mikor ébredek fel, hogy újra útnak indulhassak,ezúttal sikeresen. De az ébredés elmarad, az érzés valós.

 Végül csak haza megyek, csak haza, Karácsonykor Vele leszek.
 Végül csak haza megyek, csak haza, az utamról Érte bármikor letérek.

 

Oldal: SasuSaku-Nem megyek haza
Mindenamianime-Naruto - © 2008 - 2024 - mindenamianime-naruto.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat