Mindenamianime-Naruto
Ezen az oldalon saját, és mások által írt történeteket olvashattok. Főleg Narutos írások, de lesz diabolikos és még sok más is. :)
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
I. Szerelmi vallomás
Kellemes napra virradt ma Konoha. Nagyon szeretem az ehhez hasonló reggeleket, nézni miként bújik elő a nap, csodálni az éppen most virágzó Sakura fákat. Szerencsémre a szobám ablaka keletre néz, így minden egyes napfelkeltekor megcsodálhatom a természet e csodás játékát.
A mai nap kivételesnek ígérkezik számomra. Szerelmemmel fogom tölteni minden egyes pillanatát, s a hétvégétől életem minden egyes napját.
Na jó, gondolom, hogy e kis elmélkedésem nem ébresztett rá, hogy ki is vagyok valójában, miről is beszélek, és ki az a tünemény, aki bearanyozza a hétköznapjaimat, így gondolom illene bemutatkoznom; a nevem Neji Hyuuga, a Hyuuga klán mellékágának a feje. Szerelmemet Tentennek hívják, és a vezetéknevét a hétvégén fogja megkapni, méghozzá úgy, hogy hozzám jön feleségül. Nos igen, ezzel biztos jól megleptelek, de nekem is egy nagy meglepetés volt az, hogy kedvesem nem kosarazott ki, hanem igent mondott.
Változni nem változtam valami sokat, de az idő múlása rajtam is meglátszik. Huszonegy éves fejjel sokallta férfiasabban nézek ki kedvesem szerint, és más lett a felfogásom is az életről. Barátokat szereztem, ellenségeket, de a legjobb, ami az utóbbi nyolc évben velem történt, az az, hogy megismerhettem egy új érzést, ami édes furcsaságokat váltott ki belőlem. Igen, ilyen a szerelem, feltétel nélkül ragaszkodsz a kiszemeltedhez, bízol benne, életed adnád érte, és még sok minden mást, csak azért, hogy boldognak lásd. De inkább nem mesélek erről az érzésről, mert akkor sok időt vesztegnénk vele. Jobb, ha bele is kezdek a történetembe éppen az elején, és végre ti is megtudhatjátok, hogy mitől lettem boldog.
***
Shikamaru vezetése alatt Sasuke után indultunk, hogy hazahozzuk, én pedig egyszerűen kötelességemnek éreztem, hogy visszatudhassam. Nem voltunk valami nagy haverok, de mindig úgy éreztem, mintha szüksége lenne rám, és nekem is rá, magányunkban, hisz mindketten azok voltunk, magányosak. Akkoriban még a nagybátyámat is utáltam, senkim se volt, és néha jó lett volna valakivel beszélni, valakivel együtt edzeni, nem pedig társtalanul, otthagyottan. A küldetés sikertelennek bizonyult minden próbálkozásunk ellenére, én magam ráadásul kritikus állapotban kerültem be a kórházba. A harc végén, mikor rájöttem, hogy itt a vég, sok minden nyert értelmet előttem. Kár volt elszalasztani annyi esélyt, fájón megtudni, nincsenek igazi barátaim, hogy magányosan élek, magányosan fogok meghalni – de nem így történt.
Nagy nehezen nyitottam ki szemeim, sértette őket az ablakon bejövő fény. Nem tudtam, hogy mennyi ideig lehettem abban a szobában, egyedül, de aztán rá kellett jöjjek, hogy mégsem voltam annyira egyedül. Ten az ágy mellett, a széken üldögélve aludt. Arca egy angyaléhoz hasonlított, kiengedett haja lazán simult vállaira. Egyszerűen elkápráztatott teljes lényével. Lassan ébredezni kezdett, s mikor meglátta, hogy őt nézem, kissé elpirult. Eleinte nem értettem, hogy miért zavarja őt ennyire. Én hülye!
- Neji! - szólított meg döbbenten, s a nyakamba ugrott, majd szorosan magához ölelt. - Jól vagy? - kérdezte könnyes szemekkel.
- Ami azt illeti, igen. - próbáltam megnyugtatni, de mikor láttam, hogy nem hajlandó elengedni, újra megszólaltam. - De még jobban lennék, ha nem fojtogatnál.
- Sajnálom, csak aggódtam miattad! - háborodott fel.
- Én nem kértem, hogy miattam aggódj - duzzogtam, mert semmiféle érzelemkitörést nem tűrök soha.
- Hát jól van, csak duzzogj magadban, mert én meg nem tűröm, hogy így beszélj velem Neji Hyuuga! - kiabált rám, és két másodperc múlva már ki is iszkolt a szobából.
- Ennek meg mi baja van? - rejlett fel bennem a kérdés. - Most miért akadt ki ennyire? - Még egy újabb feltevés, amire választ nem találtam, vagy talán nem is akartam.
Órákig csak bámultam kifelé az ablakon, és gondolkodtam. Azon, hogy mióta felébredtem, senki sem látogatott meg, egyedül ő, én mégis eltaszítottam magam mellől. Pedig sokkalta jobb lett volna beszélgetni vele, mint egész délután az ablakon kikukucskálni, és azon gyötörni saját magam, hogy vajon sikeres volt a küldetés, vagy sem.
Gondolataimból az ajtó csikorgása rántott ki, majd belépett rajta valaki. Még mindig csak az ablakot fixíroztam, majd lassan a jövevény felé fordultam. Nagyon meglepett, akit láttam.
- Sakura? - kérdeztem döbbenten.
- Csak meg akartam köszönni mindazt, amit a küldetésen tettél. Nagyon sajnálom, hogy az önzőségem miatt bajba kevertelek titeket. Csak magamra gondoltam, arra nem, hogy miféle veszélynek vagytok kitéve. Nagyon sajnálom! – Meghajolt előttem.
- Sakura, mondd, a küldetés sikeres volt? - kérdeztem kíváncsian.
- Te még nem tudod? - nézett rám szomorúan. - Nem, sajnos nem sikerült megállítanotok Sasuket, csupán csak Orochimaru csatlósait tudtátok legyőzni.
- Értem. És a többiek hogy vannak? – érdeklődtem.
- Choji és Kiba is eléggé megsérültek, kicsin múlott az életük, de a te állapotodhoz képest ők sokkalta jobb állapotban voltak. Naruto kimerülésig küzdött Sasuke ellen, de mégse sikerült megállítania, s most magát vádolja mindenért. Azt hiszem, a világ a feje tetejére állt.
- Sajnálom.
- Mit sajnálsz, Neji? - nézett rám kíváncsian.
- Azt, hogy nem voltam képes Naruto segítségére sietni, és együttes erővel visszahozni azt az idióta Uchihat.
- Hé, azért kérlek, előttem ne szóld meg!
- Miért ne, hisz igazi idióta. Ott volt mellette valaki, akit szeretett, és viszont szerették, ő meg elmenekült előle egy hülye kifogás miatt.
- Ezt hogy érted?
- Te sosem vetted észre hogy’ nézett rád?
- Tényleg? – Szemei hitetlenkedve kikerekedtek.
- Nézd, nem vagyok valami nagy szakértő ezen a téren, meg bánni se tudok a nőkkel, de nem számít. Oda van érted, és te is érte, de egyikőtök sem merte kimondani. Mindketten kötnivaló bolondok vagytok.
- Hé, most meg mi ütött beléd?
- Semmi, csak míg haldokoltam, elgondolkodtam, hogy menyi mindent kihagytam az életemből, hogy még milyen sok dolog hiányzik belőle, és hogy értelmetlen élni, ha nincs kivel megoszd a gondjaid, örömöd, boldogságod. Neki esélye lett volna egy boldog életre, de eldobta magától. Csak szánalomra méltó az, amit tett… - elhallgattam, majd újra szóra nyitottam ajkaim. - Szánalomra méltó, de mégis megérdemel egy második esélyt.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy sosem fogod elfelejteni, várni fogsz rá, míg visszajön.
- És honnan veszed, hogy visszajön? Nincs semmi, ami idehúzná, csak rossz emlékeket idéz neki ez a falu.
- Tévedsz. Mikor rájön, hogy mit dobott el magától, visszatér, és többé sosem hagy magadra.
- Neji, köszönöm. Sikerült felvidítanod. Nem is értem, hogy miért mérges rád Ten, hisz’ tudsz te rendes is lenni.
- Még mindig mérges rám?
- Hát igen. Nem tudom, hogy mit mondtál neki, de szegény egészen ki van akadva. Viszont nem is csodálkozom ezen.
- Hogy érted? Amúgy mennyi időt aludtam itt?
- Két hetet. És úgy értem, hogy ez alatt az idő alatt melletted volt, az ágynál lévő széken aludt egy kicsit, enni ritkán volt hajlandó. Már nagyon várta, hogy végre felébredj, de te erre leordítottad a fejét. Sosem fogom megérteni a fiúkat.
Sokkoltak szavai. Két hétig itt feküdtem a kórházban, ő meg nem volt hajlandó elmenni mellőlem, nem evett, nem aludt rendesen, csak várta, hogy végre felébredjek. Hirtelen kezdett úrra lenni rajtam a bűntudat, hogy úgy bántam vele. Honnan tudhattam volna, hogy csak féltett, hogy többé nem kelek fel. De nem értem, hogy egyáltalán minek. Jó, egy csapatban vagyunk, de ez még nem ok arra, hogy ennyire hanyagolja magát miattam. Talán fontos lennék szamara? Úgy, mint Sasuke Sakura számára? Vagy csak azért aggódott, hogy következő küldetésünkkor nem lesz, ki megvédje? Ah, nem tudom, de így is rettenetes ez az érzés, ami a mellkasomat nyomja. Muszáj beszélnem vele és kibékíteni, különben csak mindketten szenvednénk.
- Sakura, megkérhetlek, hogy küldd be Tent, ha kint van? Amúgy senki más nem látogatott meg?
- De! A nagybátyád naponta eljött hozzád. Hinata meg minden reggel és este benéz, hogy javult-e valamit az állapotod, s a húga is be szokott kukkantani néha. Igazán szerencsés vagy, hogy ennyi embert foglalkoztat az egészséged.
- Igen, talán – morogtam orrom alatt.
- En megyek is. Viszlát!
- Viszlát! És kérlek, ne feledd.
- Nem fogom.
Egy fél óra telt el, míg megérkezett Ten. Kicsit még mérges volt rám, nem ok nélkül, hisz’ elég bunkó voltam vele, lényegtelen. Amíg megérkezett, rengeteget gondolkodtam mindenen, és egy elhatározásra jutottam. Ten nem hagy hidegen, igen, szép lány, erős shinobi, de nem tudom, hogy csak tisztelem, vagy szerelmes vagyok-e belé, így azt döntöttem, hogy hagyom telni az időt, és majd kiderül, de addig is bocsánatot kérek tőle.
- Szia! Sakura mondta, hogy látni szeretnél.
- Szia! Igen, csak bocsánatot szerettem volna kérni a viselkedésemért. Sajnálom, te csak aggódtál miattam, én meg csúful beszéltem veled. Remélem, hogy nem haragszol rám - mosolyogtam.
Nem szólt egy szót sem, csodálkozva nézett rám, majd olyat tett, ami nagyon meglepett. Átölelt, amilyen szorosan csak tudott, és sírni kezdett. Nem tudtam elképzelni, hogy már megint mi ütött belé, lassan kezdtem úgy érezni magam, mint egy Teddy maci, akit mindenki ölelget. Ne értsetek félre, jó érzés tudni, hogy valakinek fontos vagy, de azt ne úgy mutassa ki, hogy fojtogat.
- Ten, valami baj van?- aggódtam félénken.
- Nem, semmi, csak meglepett, hogy a nagy Neji Hyuuga bocsánatot kért tőlem. Alig tudom elhinni - nevetett rám.
- Ez nem ér! Bocsánatot kérek, erre te kinevetsz! Inkább hallgattam volna, s duzzognál tovább, nem pedig rajtam szórakoznál – dünnyögtem sértődötten.
- Ne gyerekeskedj! Amúgy megbocsátok, most az egyszer. De ha megint így beszélsz velem, esküszöm, hogy kibelezlek. Senkitől sem tűröm el még egyszer, hogy ilyen hangnemben beszéljen velem!
- Na persze, mert pont te fogsz megölni! Hozzám sem tudnál érni, olyan lassú vagy - vágtam a fejéhez a tényt, pedig nem igaz, sokallta gyorsabb volt nálam.
- Hát jól van, ha ezt a hülye játékot még sokáig folytatod, akkor tényleg annyi neked! - üvöltött rám.
- Hú de megijedtem! Segítség, segítség, megöl a kiscsaj! Varjunk csak, hogyan? Talán halálra csikiz, vagy seggbe rúg a legdrágább magas sarkújával, vagy megfojt egy melltartóval? Nem, nem, csak szimplán a dumájával képes kicsinálni, hogy is felejthettem el? Ha Tenről van szó, akkor nem kell mellé semmilyen eszköz, ő maga az eszköz, meg a hangja.
- Neji Hyuuga, te nagyra nőtt hülyegyerek! Hogy’ mersz ilyen hangnemben beszélni velem megint?! Érthetően kijelentettem, hogy többé nem viselem el, ha valaki így beszél velem. Most kicsinállak Neji Hyuuga! - üvöltött rám a lány. Úgy látszik, sikerült teljesen felidegesítenem, de sebaj. Míg végignéztem a dühkitörését, rájöttem, hogy amit iránta érzek, az nem tisztelet, hanem színtiszta szerelem. Nem tudom, hogy mikor történt, hogy mikor vált számomra fontossá, de ez lényegtelen. Csak annyit szeretnék, hogy ezentúl az életem része legyen, hogy mellettem legyen, amikor szükségem lesz rá, úgy, ahogy ezen a két heten keresztül tette. Nem tudtam, hogy viszont szeret-e, de nem félhettem mindig a visszautasítástól. Kockáztattam, ha nyerek, akkor minden jó, ha vesztek, akkor is jó, mert legalább nem hitegetem magam az ellenkezőjéről. Míg gondolkodtam, ajkaim mosolyra görbültek, erre Ten mérgesen üvöltött rám. Megint.
- Most meg min mosolyogsz? Hm? Hallod? Hozzád beszélek Neji ! - kiabált rám, én meg megelégelve a dolgot, magamhoz rántottam. Megleptem, s azonnal befogta a száját.
- Na végre, hogy elhallgattál. Már kezdett fülsértő lenni ez a rikácsolás! - sóhajtottam.
- Hát ez elképesztő! Hogy tudsz ilyen, ilyen... á, feladom! Én, én, nekem ez nem megy! Mást sem csinálsz, csak sértegetsz, amióta bejöttem ide! Miért hívtál egyáltalán? Bocsánatot kérsz, aztán megint mindennek nevezel! Elegem van belőled! - üvöltötte, és megindult az ajtó felé, mormolva magában valamit. Talán túlfeszítettem a húrt, jobb, ha kiengesztelem, gondoltam.
Nagyot sóhajtottam, mert amit mondani készültem, sokban megváltoztathatta volna az életem. Még mormolt valamit, kinyitotta az ajtót, s már ment is volna ki, de ekkor elszántam magam, hogy végre megszólaljak.
- Ten! - szólítottam meg gyengéden.
- Mi van? - üvöltött rám megint.
Úgy látszik, túlságosan is felidegesítettem.
- Szeretlek! - mondtam ki az egyetlen szót, ami eszembe jutott kifejezésképpen arra, amit iránta éreztem.
Megdermedt, csak állt, mint egy oszlop, mintha sokkolná az imént elmondott egyetlen szó. Kissé elszomorított a gondolat, hogy az ő szemében egy idegesítő, beképzelt alak vagyok, aki nem képes szeretni, tisztelni másokat. Felkészültem már mindkét lehetőségre, de az, hogy visszautasít, mégis elkeserítene. Zavarba voltam, mert sosem volt könnyű kimondanom az érzéseim, és most mégis, ezt a gátat is túlléptem, de talán nem volt jó ötlet. Meg mindig nem szólt semmit, nem mozdult, csak állt, és maga elé meredt. Én az ablakot céloztam meg tekintetemmel, néztem a naplementét. Észre sem vettem, mikor ült le az ágyamra, annyira belefeledkeztem gondolataimba. Szorosan magához ölelt, könnycseppjei pólómat itatták. Tétován visszaöleltem, s magamban megállapítottam, hogy nagyon kellemes a karjai közt lenni, azonban a bizonytalanság még most is kínzott.
- Miért nem mondasz semmit? – kérdeztem halkan.
- Mert nem tudom szavakba önteni gondolataim. – suttogta.
Felemelte fejét a vállamról, és a szemembe nézett, én meg az övébe. Annyira vágytam már édes csókjára, hogy nem tudtam kivárni azt, hogy végre elmondja, miként érez irántam, hogy szeret-e, vagy sem. Ajkaimmal gyengéden érintettem övéit. Nem távolodott el, lehunyt szemmel élvezte becézésem. Apró puszikkal halmoztam el, majd egyre mélyítettem csókunk. Nyelvem utat tört, majd egyre intenzívebben ízleltük a másikat. Olyan szenvedéllyel csókolt vissza, hogy elvesztettem a fejem. Legszívesebben egész nap itt üldögéltem volna vele, csókoltam volna, szerettem volna, de egy apró tényező megakadályozta ezt: a levegő.
Percekig csak néztünk egymás szemébe, méregettük a másikat, mozdulatait, reakcióit. Nem tudom, hogy mennyi ideig ültünk így, míg végre megszólalt, aminek igazán örültem, mert már kezdett idegesíteni a kialakult csend.
- Neji!
- Hm? – mosolyogtam rá.
- Szeretlek! - ejtette ki piromkodva az egyetlen szót, amire azóta vártam, hogy én kimondtam.
Nem szóltam semmit, helyette olyan hévvel csókoltam meg őt, hogy még saját magam is meglepődtem. Készségesen viszonozva magához ölelt, visszaöleltem, majd eldőltem az ágyon, és magamra húztam őt, így folytattuk csatánkat. Már nem észleltük az idő múlását, csak egymásra koncentráltunk.
- Mióta? - kérdezte szerelmem, miután kissé lenyugodtunk.
- Mióta mi? - értetlenkedtem.
- Mióta érzel így irántam?
- Nem tudom. És te? - simogattam a vállait.
- Még az akadémián megkedveltelek. Aztán lassan-lassan a szívembe loptad magad - suttogta.
- Mióta nem aludtál rendesen? - kérdeztem halkan.
- Mióta itt fekszel. Egész nap itt voltam melletted, csak akkor mentem el, ha nagyon muszáj volt. Szerencsére Tsunade-sama kiadta a szabadságom, szóval még három hétig vár a semmittevés.
- Itt maradsz most velem? – kérdeztem rá, mert nagyon jó ötletnek hangzott így, őt ölelve elaludni, és felkelni.
- Persze, már amúgy sincs erőm kimászni mellőled. Nagyon álmos vagyok, de ugye nem nyomlak össze?
- Nem, nem nyomsz össze. Örülök, hogy itt maradsz velem. – Megpusziltam a haját.
- Neji, ugye szeretsz, és ez nem egy álom, amiből reggel felébredek?
- Nem, nem álmodsz. Szeretlek, teljes szívemből. De most kérlek, ne beszélj, aludjunk egy kicsit - kérleltem suttogva. Szavaimat egy nagy ásítás kísérte. – Aludj jól!
- Te is! - ásított nagyot kedvesem, majd teljesen elhallgatott.
A csendet egyenletes légzésének hangja törte meg, ami nagyon megnyugtatott. Elég kalandos napban volt részem. Két hét után felébredtem, összevesztem Tennel, elbeszélgettem Sakuraval, rájöttem, hogy szerelmes vagyok. Bocsánatot kértem Tentől, aztán meg újra elkezdtem cikizni, aminek az lett a vége, hogy kimondtam azt a szót, amire mindig is azt hittem, hogy képtelen leszek. Megvolt életem első csókja, és most, szerelmemmel a karjaimban várom a másnapot.
***
Így történt az én nagy szerelmi vallomásom. Eredeti stílus, de mit vártatok tőlem? Most őszintén? Csak nem azt gondoltátok, hogy beállok romantikázni, az nekem úgysem menne, és nem is illik hozzám. És végül is minek romantikázni, ha a lány már az enyém, ha már réges-régen elnyertem a szívét? Fölösleges lenne, így szeret, ahogy vagyok.
Másnap, mikor felébredtem, jött a hadd-el-hadd, mindenki kérdezősködött, nem volt egy nyugodt pillanatunk sem, de nemsokára le is szálltak rólunk, így nyugodtan szabadságolhattunk mindketten.
Nyolc év telt el azóta, hogy bevallottuk egymásnak érzelmeinket. Azóta is együtt vagyunk. Na, de ne gondoljátok, hogy vihartalanul teltek el az évek. Igen is, elég sok kalandban volt részünk, de azt majd holnap elmesélem.
Lánykérés
A mai nap is szépnek ígérkezik. Az ég tiszta, csak egy-egy kósza felhõ takarja, a Nap is lassan már az ég közepén ékeskedik. Igaz, ha rossz idõ is lenne kint, számomra akkor is egy kellemes nap lenne. Hogy miért? Hát szerintetek?
Na jó, megkegyelmezek nektek. Szóval a tegnapi napomat Tennel töltöttem, és elgondolhatjátok, hogy milyen jól éreztem magam mellette. Igaz, vele mindig jól érzem magam. Az õ oldalán az élet olyan, mintha nap mint nap újjászületnék, egyszerûen imádok a közelében lenni. Most kissé hiányozni fog, ugyanis ma este lesz a legénybúcsúm.
Jó, nem kell meglepõdni, ez sem az én ötletem volt. Inkább tölteném kedvesem karjai közt az éjszakát, mint haverokkal elmenni megünnepelni a „halálomat", idézem õket. Hát igen, mindenki ezzel jön. De legfõképpen Naruto lepett meg. Elvette az unokahúgomat, már lassan egy éve, eleinte kissé sajnáltam szegény lányt, hogy egy ilyen idiótába szerelmes, de aztán el kellett ismerjem, hogy nagyszerû ember és shinobi, erre olyat mind, hogy elkezdtem füstölni a dühtõl. Na, akkor idézem nektek.
„Neji haver, te igazán nem tudod, hogy mibe mentél bele! Saját magadnak ástad meg a sírodat. Higgy nekem. Most boldog vagy, mert szereted, aztán meg jönnek a veszekedések, hogy miért mész késõn haza a szabadnapodon, hisztik, hogy mennyire féltett azért, mert továbbhúztad a küldetésed, na meg ne is beszéljünk arról, hogy mikor terhesek, iszonyat nyávogósak, és ez az unokahúgodnál teljes hormonzavart jelent!"Mondta Naruto ezt teljesen elborzadva.
Hát igen, õk már várják az elsõ közös gyereküket. Kicsit irigylem érte, de hát nem kell elsietni a dolgokat. Igaz, Ten jó hosszasan kifejtette, hogy nagyon szeretne egy gyereket, és igazából már én is vágyom rá, hogy apa legyek. Hé, nem kell lenézni ezért, csak csipán még ez hiányzik ahhoz, hogy teljesen boldog legyek. Egy közös gyerek életem szerelmével. Na, jó, nem egy, hanem rengeteg. Amúgy is nagycsaládra hajlunk mindketten, de majd kiderül, hogy ebbõl mi is lesz.
Szerintem jobb, ha nem is húzom tovább az idõt, és belekezdek a mai történetemben. Kis história, ami biztosított arról, hogy a jövõben boldog leszek.
Minden ott kezdõdött, hogy…
***
Nyár volt, szerelmem nem rég töltötte be a tizennyolcat, és ünneplésképpen küldetésre mentünk. Remek ajándék, nemde? De ez most lényegtelen. Szóval épp egy kisebb ország felé tartottunk hárman, Ten, Sakura és én. A küldetés egyszerû volt, el kellett kísérjük Sakurát Okinavába, egy kis orszábba, ahol királyság van. Itt nincsenek ninják, lovagok meg parasztemberek élnek, és a király irányítja az országot. Konoha és Okinava kapcsolata kereskedelemre alapszik, itt ugyanis elég ritka gyógyn9vényeket termesztenek, amik létfontosságúak a különféle gyógyszerekbe, leginkább fájdalomcsillapítókba ás állatokban.
Az utazás eseménytelen volt, nem támadták ránk ellenséges ninják, az idõ kellemes volt, a Nap egész nap sütött. Minden tökéletes volt, hisz’ öt kerek napig együtt lehettem szerelmemmel. Sakura egész úton hallgatag volt. Nem mondott semmit, viszont tudtam, hogy akkor is az Uchihára gondolt. Hogy miért? Hát a helyzet az, hogy körülbelül egy hónapja találkozott vele, és azóta nagyon feldúlt szegény lány. Senki sem tudja, hogy azon a napon mi történt kettejük között, csak annyit, hogy ez a találkozás Sakurának egyáltalán nem tett jót.
Csütörtök délután érkeztünk meg Okinavába, míg a tárgyalások a kereskedelemmel kapcsolatban csak másnap délelõtt kezdõdtek. Elmentünk és bejelentkeztünk a szállodába, ahogy megérkeztünk. Sakura külön szobát kapott, én meg Ten egy sajátot egy hatalmas franciaággyal. Ennek nagyon örültünk, mert már rég voltunk együtt, és a vágy egymás iránt hajthatatlan volt.
Mivel csak délután volt, Tennel úgy gondoltuk, hogy kicsit szétnézünk a városban, vásárolgatunk, én meg szerettem volna valami különlegeset venni a születésnapjára. Adtam már neki ajándékot, mint csapattárs, de most inkább szerelmekén szerettem volna adni egy kis tárgyat, ami nem csak számára lesz fontos, hanem nekem is.
A sétánkhoz Sakura is csatlakozott, így legalább nem hagytam egyedül Tent, és nyugodtan elidõzhettem, míg megtaláltam a megfelelõ darabot.
- Lányok, ha nem bánjátok, én megyek, szétnézek egy kicsit a fegyverboltokban, addig ti nyugodtan menjetek el a piacra, hátha találtok valami szépet.
- Neji, ugye nem megszökni akarsz? – meredt rám szerelmem.
- Miket gondolsz? – kérdeztem mosolyogva. – Csak kíváncsi vagyok, hogy itt milyen fegyvereket használnak, s talán találok valami hasznosat is.
- Jól van, akkor mi megyünk is. Késõbb találkozunk. Szia Édes – csókolt meg szerelmem.
- Oké, késõbb találkozunk – mosolyogtam rájuk megkönnyebbülve.
Némán sétálgattam az utcákon, kerestem valamit, és nemsokára meg is találtam. Kicsit gondolkodtam, hogy jó ötlet-e, vagy sem, de végül úgy döntötte, hogy remek ötlet, így bementem. A helyiségben egy öreg hölgy volt, meg néhány kliens. Néhány perc múlva a vásárló döntött, kifizette az árut, és már ment is. Én következtem.
- Jó napot! – köszöntöttem illedelmesen.
- Jó napot úrfi! – szólított meg a néni. – Mit szeretnél? – kérdezte kedvesen
- Egy eljegyzési gyűrűt. Nem nagyon értek hozzá, szóval várom a javaslatokat – mosolyogtam a hölgyre.
- Ilyen hamar nősülni készül, ficsúr? – kérdez csodálkozva.
- Hát az még nem most lenne, de szeretném elegyezni a kedvesem – magyaráztam egy kis pírrel az arcomon
- Annyira biztos, hogy ő az igazi? – kérdi az öregasszony nyájasan.
- Hölgyen, tizenhárom éves korom óta ő a barátnőm, mindennél jobban szeretem, és ő is engem. Kétszer mentette meg az életem, mikor tehetetlen voltam, mikor neki volt szüksége, akkor én mentettem meg az életét, szóval eleget bizonyítottunk a felől, hogy egymásnak mi vagyunk a megfelelő élettárs – válaszoltam nyugodtan, már amennyire lehet nyugodt az ember, mikor a magánéletéről faggatják, amihez senkinek, semmi köze.
- Ugye te nem idevalósi vagy?
- Nem, konohai shinobi vagyok – feleltem mosolyogva.
- Oh, akkor nem is húzom tovább az idődet, ficsúr. Na, gyere, mutatok pár szép darabot. Annyit viszont tudnod kell, hogy itt minden darab egyedi, a férjem és a nagyobbik fiam készítik saját kezűleg, saját elképzelésük szerint. Ezért van nagy sikerünk. - Értem.
A néni ezek után elkezdte mutogatni a választékot. Hét igen, színes választékról volt szó. Talán több mint ötven darabos is, és mégis, ezek közül egyetlenegy volt, amit úgy gondoltam, hogy tökéletes lenne a kedvesem számára. Egy rubintkővel díszített ezüst karika. Gyönyörű darab, ez tökéletesen illik szerelmem ízléséhez.
- Ez lesz az! – mutattam a gyűrű felé. – Ez tökéletes – mosolyogtam az öreghölgyre.
- Na végre! Elég sokat válogatott ficsúr – mosolygott vissza a nő.
- A tökéleteset szeretném megvenni neki. Mindent megérdemel – válaszoltam már majdnem suttogva, miközben Tenre gondoltam.
- Értem. Akkor ezt becsomagolom!
A néni néhány pillanat alatt betette egy kis szív alakú dobozkába a gyűrűt, és beletette egy kis zacskóba. Kifizettem a nem túl olcsó gyűrűt, és elbúcsúzva a néniről, ár igyekeztem is ki az utcára. Nagyon boldog voltam, hogy megtaláltam a megfelelő ajándékot, ami nem csak neki fog sokat jelenteni, hanem nekem is, hiszen ha elfogadja, az azt jelenti, hogy az enyém örökre. Még félórányit sétáltam a város poros utcáin, majd úgy gondoltam, hogy ideje visszamenni a szállodába, és elgondolkozni, hogy hogyan adjam oda neki a gyűrűt. Fél órás sétálgatás után visszataláltam a szállodához, majd a recepcióhoz mentem, hogy elkérjem a kulcsot, de valaki megelőzött.
- A hölgy már egy ideje a szobában tartózkodik.
- Köszönöm!
Ennek nem igazán örültem, mert így nem lesz időm kitalálni semmit a lánykéréshez. Teljesen bepánikoltam, és már azon gondolkodtam, hogy talán nem adom még neki oda a gyűrűt, várok, míg hazaérünk a küldetésről, addig, hátha eszembe jut valami használható ötlet. Hirtelen megjelent Sakura.
- Neji, miért álldogálsz itt kint? - Kérdezte csodálkozva. – Ten már rég várja, hogy megérkezz, hogy aztán együtt menjünk el vacsorázni.
Csak álltam, magam elé meredve, meg se szólaltam.
- Neji, történt valami? – kérdezte Sakura aggódva.
Nem tudtam, mit mondhatnék neki, hisz’ elég gyerekesnek tűnt a problémám. Végül nagyot sóhajtottam, kivettem zsebemből a gyűrűsdobozt s felé tartotta. Hosszasan megcsodálta, ő sem tudott kinyögni egyetlen szót sem, biztos nagyon meglepte.
- Azért vagy így lehangolódva, mert nem tudod, hogy mikor lenne legalkalmasabb megkérned, igaz? – kérdezte mosolyogva.
- Hát valahogy úgy – sandítottam rá.
- Szerencsés lány, te meg ne aggódj. Csak egyszerűen add oda neki, tedd fel a kérdést. Egészen biztos vagyok benne, hogy igent fog mondani.
- Szerinted ennyi elég lesz? Ti lányok a romantikus helyzeteket imádjátok. Biztos, hogy elég lesz… - folytattam volna, de szavamba vágott.
- Mi, lányok tényleg szeretjük a romantikus fiúkat. De te nem vagy ez a típus. Amit viszont utálunk, az az, ha valaki nem a valódi énjét mutatja, mert akaratlanul is fájdalmat okoz nekünk. Hisz’ hogy lehetne bárki is boldog azzal, akit szeret, ha nem lehet önmaga? Érted Neji, nem kell több. Szeret téged, szereted őt, és ennél többre nincs is szükségetek. Igent fog mondani, hidd el – mondta még mindig mosolyogva.
Igaza van. Hogy lehetne bárki is boldog valaki mellett, ha folyton megjátsza magát. Eddig önmagam adtam, ezért szeret. Nem muszáj romantikáznom ahhoz, hogy igent mondjon. Ha meg nem lenne a válasz, akkor romantikázhatnék is, mert akkor is nem lenne.
- Emlékszel, mit mondtam akkor a kórházban?
- Igen! – mély levegőt vett. – Azt, hogy sosem fogom elfeledni, hogy várni fogok rá, és ő visszajön, mikor megtudja, hogy mit vesztett el – válaszolt halkan. – De nem így lett. Velem szemben állt, és semmiféle érzelmet nem tanúsított, még csak szánalmat sem.
- Ilyen hamar fel akarod adni? Ha feladod, azzal elismered azt, hogy nem vagy méltó a szerelmére. Neked muszáj erősnek maradnod, muszáj fejlődnöd, hogy méltó légy az Uchihához, mert ha elismer téged társául, te leszel a klán anyja, te lehet az, aki a klánt életre kelti. Neki nem egy védtelen lányra van szüksége, hanem egy tettre kész, erős shinobira. Fel a fejjel, jó úton haladsz, hisz’ túltettél a mestereden, aki mellesleg a Hokage. Nem adhatod fel csak azért, mert ő álarc mögé rejti az érzelmeit. Hinned kell benne, ahogy eddig is tetted. Egész biztos, hogy visszatér, hogy mikor, azt nem tudom, de tudom, hogy visszatér – fejeztem be mondanivalóm, majd megfordultam, és a szobánk ajtaja felé vettem az irányt, azonban Sakura hangja megállított.
- Neji, köszönöm! – válaszolt mosolyogva, még szeme sarkába néhány kósza könnycsepp csillogott.
- Ugyan, ez természetes! Te is segítettél már többször is. Barátok vagyunk, nem? – kérdeztem mosolyogva.
- De, barátok – válaszolta, majd letörölte könnyeit.
Lassan kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobánkba, ahol senki se volt. Egyet gondoltam, és bezártam az ajtót, hogy senki ne zavarhasson. A kis ékszeres dobozkát betettem a hátizsákomba, hogy nehogy elvesszen, majd apró léptekkel bementem a fürdőbe. Kedvesemet elmerülve a meleg vízben találtam, mint sejtettem. Olyan halkan léptem be, hogy észre sem vette jöttemet, így kissé hangosabban becsuktam az ajtót, hogy észrevegyen.
- Neji! – nézett rám megijedve.
- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni, csak gondoltam, csatlakozom hozzád – feleltem mosolyogva.
- Nyugodtan, már úgy is hiányoztál – nevetett rám kacéran.
- Tényleg, és mennyire? – kérdeztem én nevetve, majd lassan vetkőzni kezdtem.
- Hé, annak sem örülsz, hogy szeretném, ha szeretnél – durcáskodik.
- De, nagyon, mert én is erre vágyom már egy hónapja – suttogtam fülébe, miközben beleültem mellé a kádba.
- Neji, ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? – kérdezte suttogva.
- Igen, nagyon, és én is – válaszoltam, majd ajkaim övéire tapadtak szenvedélyes csókot váltva.
A fürdőszobában elidőztünk egy ideig, de gondoltuk, hogy a szobában az ágyon kényelmesebb lenne folytatni. Csurom vizesen másztunk át a szobába, hogy ott átadjuk magunkat az élvezetnek, ami nemsokára a fellegekbe repített. Szerelmem kifáradva pihegett mellettem, gondosan betakartam, majd felültem az ágy szélére és elkezdtem gondolkodni. Itt az ideje, gondoltam. Lassan felálltam és a hátizsákomhoz sétáltam, majd kikotorásztam belőle a kis dobozocskát. Még egyszer végigpillantottam rajta, majd megfordultam, és az ágy felé indultam. Felültem a fekvőalkalmatosságra, majd magam is betakartam. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék, de ekkor eszembe jutottak Sakura szavai. „Hisz’ hogy lehetne bárki is boldog azzal, akit szeret, ha nem lehet önmaga?"
- Ten – szólítottam meg kedvesem.
- Mi a baj édes? – kérdezte mosolyogva és felült mellettem.
Felé tartottam a kis dobozocskát, de nem mertem szólni semmit. Végül, két perc csend után csak megszólaltam.
- Kérlek, nézd meg! Születésnapi ajándék – mosolyogtam rá szelíden.
Kinyitottam a dobozocskát, ő meg döbbenten nézegette az ezüst karikát.
- Neji, ez, ez… csodálatos! – válaszolta könnybe áztatott szemekkel.
Magam felé fordítottam tekintetét, és feltettem a kérdést, melyre a válasz izgatott
- Tenten, hozzám jönnél feleségül? – kérdeztem reményteli hanggal.
Kedvesem nézett, nem szólt semmit, lassan kezdtem elveszíteni az önbizalmam, ami amúgy is kicsi volt, de ekkor megszólalt:
- Neji, ha te ezt komolyan gondoltad, akkor a válaszom… - elhallgatott, hogy néhány másodperc után kinyögje válaszát. – Igen! – kiáltotta mosolyogva, majd ajkait enyémre tapasztotta újabb szenvedélyes csókot követelve. A csók után óvatosan díszítettem ki kecses ujjait a rubinttal díszített ezüst karikával, amin szerelmem csak mosolygott.
- Szeretlek! – válaszoltam boldogan.
- Én is! – felelte mosolyogva. Néhány percig csendbe burkolózott a szoba, majd kedvesem szólalt meg újra. – Sakurának azt mondtam, hogy együtt vacsorázunk. Tíz perc múlva lent kellene lennünk.
- Akkor menjünk, és mondjuk el a jó hírt, persze, ha nincs ellenedre.
- Persze, hogy nincs. Miért titkolnám, hogy nemsokára hozzámegyek ahhoz a fiúhoz, akibe gyerekkorom óta szerelmes vagyok?
- Örülök, hogy így gondolkozol. De gyere, vagy különben mást kell elfogyasztanom vacsorára – nevettem rá
Lassan felöltöztünk és lementünk a szálloda éttermébe, ahol Sakura már várt minket. Megvacsoráztunk édes hármasban, majd a rózsaszín lánytól elbúcsúzva saját szobánkban húzódtunk meg. Egymást ölelve aludtunk el, nagy boldogsággal és elégedettséggel a szívünkben, hogy az. Akit a világon a legjobban szeretünk, mindig mellettünk marad, és ennek kelképe egy rubinnal díszített ezüst karika.
***
Hát így történt az én nagy lánykérésem. Nem volt valami romantikus, de szerelmem ennek ellenére is igent mondott, és két nap múlva az oltár előtt is igent fog mondani, ezzel elfogadva élettársaként. Sosem voltam ennyire boldog, mint most, meg közelében sem, mert a boldogság, mai elönti szívemet, érzem, hogy szétszakít, felperzsel. Még két nap, és az enyém, mindörökre, de addig is nekem jelenésem van a saját legénybúcsúmon, szóval bocsánat, de mennem kell. A történetem viszont itt nem zárult le. Elmeséltem a múltamat, most viszont eljutottunk a jelenig, amit majd ti magatok fogtok nyomon követni.
A TÖRTÉNET HATÁROZATLAN IDEIG SZÜNETEL!
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 53
Tegnapi: 3
Heti: 88
Havi: 605
Össz.: 39 428
Látogatottság növelés
Mindenamianime-Naruto - © 2008 - 2024 - mindenamianime-naruto.hupont.hu