Mindenamianime-Naruto

Első fejezet

A kezdet

November 23. 
19:26
Elhagyatott Hyuuga birtok

   „Furcsa ismét ebben a házban járni. Minden olyan koszos, elhagyatott, látszik, hogy azóta nem járt itt senki, mióta… mióta a családom meghalt. Egytől-egyig.”
Hyuuga Hinata a konohai Hyuuga birtok ablakán nézett ki a gazos kertbe, arra a régi asztalkára, melyet édesanyja annyira szeretett. Már egy éve, hogy meghaltak, s ezzel egyidejűleg több mint tíz fiatal is elvesztette szüleit. De azoknak a fele nevelőszülőkhöz került, de ő nem, Hinata nem. Ő lábra állt, nagy nehezen, a mai napig nem tudja, mi történt unokabátyjával, Nejivel. 
   Hinata végigsimított szülei ágyán, és porossága ellenére leült rá. Még mindig érezte a Hyuuga illatot, melyet a család mindig magán hordott, azt az édeskés levendula aromát, melytől az ember egy percre behunyta a szemét, hogy kiüríthesse agyát. Hinata felállt, és továbbsétált. Nem volt benne biztos, hogy visszaköltözik ide. Talán ki kéne vennie egy szobát valamelyik hotelben, és ott maradni egy ideig. Nem érezte magát túl erősnek ahhoz, hogy itt maradjon, itt lakjon. Felkapta az órát, ami a kandalló tetején pihent, s táskájába csúsztatva elhagyta a házat. Kapucniját felhúzta, hogy senki ne ismerje fel, majd megkereste a legolcsóbb és legközelebbi hotelt, és benyitott az ajtaján. Konoha nem a lepukkantságáról volt híres. Még a legszegényebb hotelekből is erős tisztaság érzet áradt, és Hinata nyugodtan lépett be a „213”-mas szobába, ahol melegség és kényelmes franciaágy várta. Egyszer már aludt itt a húgával, Hanabival, aki szintén meghalt. Hinata lepakolta csomagját, és levette dzsekijét, hosszú, lilás haját a vállára vetette, frufruját kitűrte arcából, majd a tükör elé állt. Egy sápadt, szomorú lány nézett vissza rá, levendula színű szemeit egy pillanatra eltakarta, mikor becsukta szemhéját, s hátradöntötte a fejét. Mennyire örülne, ha csak egyszer, utoljára láthatná szüleit. Jobb ez így, akkor csak még rosszabb lenne, gondolta bánatosan, majd leült az asztalhoz, és elővette laptopját, majd vészesen pötyögni kezdett. Hyuuga Hinata tizennyolc éves, árva lány volt. Nem dolgozott, de minden szabadidejét az írással töltötte. Hinata írt, egy fiatal, de tehetséges írónőt személyesített meg. Egy novelláskötetet már kiadott, mellyel hatalmas sikert ért el, s most egy regényt készült kiadni. Már hamarosan a végéhez ér. A regény egy tizennyolc éves lányról szólt, akit Samának hívtak, s most Hinata belehajolt az eddig megírtakba.

„Nincs is rosszabb érzés, mikor az ember azzal szembesül, hogy végleg egyedül maradt. Mintha egy virág állna az út mentén, s egyetlen szirmától akarnák megfosztani, de az őrült erővel küzd, hogy az szépítse meg őt, az éltesse. Sama akaratlanul is az állatokra gondolt. A csigára, mely lassú, mégis erős, hisz a saját házát elbírja. De valóban ő a legerősebb? Mi értelme egy erős elefántnak, ha az saját testsúlyánál többet nem képes elbírni? Olyan, mint az ember. De mégis, az emberek mind olyanok, mint a hangyák. Kicsik és sokan, de ők ártanak a világnak, ő pedig bosszúból nekik is árt. Elveszi szeretteiket, így végleg egyedül maradnak. 
’Emlékszem még a napra, mikor olyan voltam, mint egy macska, akit kihajítottak az utcára.’
 Sama egyedül feküdt az esőben. Feküdt a hideg betonon, véres arca az aszfaltnak nyomódott, s hirtelen valaki megérintette a hátát, ő felnézett, és egy szélesen mosolygó fiúval találta szembe magát. Egy fiúval, akinek mosolya bármi kincsnél többet ért, oly’ kedves volt, oly’ bátor és védelmező. A kezét nyújtotta Sama felé, a segítségével talpra állította. A neve Nobuo volt, gyönyörű név. Hazavitte Samát, az ő otthonába, s azt mondta, mától itt lakik, Konohában. Otthont adott neki, és Sama már olyan volt, mint egy befogadott macska, egy éhes kiscica. Nobuo ételt hozott, gondoskodott róla, de ő tudta, hogy a lánynak majd el kell mennie. Elviszik tőle, és ő nem marad más, csak egy múló ábránd, könnyekkel és köszönettel. De hát… minden olyan gyorsan történt. Alig ismerhette meg, máris azon kapta magát, hogy nevelőszülőkhöz került, a híres Ukiyo családhoz. Fujio és Mayu Ukiyonak két fia volt, de Sama sosem ismerte meg őket, de a két nevelőszülőjét se. Két nap után megszökött tőlük, szabad akart lenni, mint a madár, szárnyra kapott, hogy visszarepülhessen fészkébe. Nobuo fészkébe, aki kedves, és azon nyomban a legjobb barátja lett. Alig volt ez néhány hónapja. Már minden változott, kiderült, hogy Nobuo az utca fia, énekel, kever, mindent csinál. Samát is beavatta ezekbe a dolgokba. Énekelt, Nobuo azt mondta, a hangja olyan, mint egy kinyílt cseresznyevirág, olyan gyönyörű. Látta, ahogy az emberek ugrálnak, forognak, táncolnak, vonaglanak, mintha nem is lenne csontjuk. Az egész olyan könnyűnek tűnt, ahogy ők csinálták, Samát elkapta az érzés, hogy ez neki is simán menne. De tévedett… Nem olyan egyszerű ez…”

Hinata elgondolkodott, majd behunyta a szemét, s tovább képzelte a történetet.

December 8.
19:26
Konoha utcái

   „Egy hónappal a tragédia után, ami során azokat az embereket kivégezték, akik kapcsolatban álltak Namikaze Minatóval, és ezáltal sok fiatal árván maradt. Köztük volt egy tizennyolc éves lány. Konoha utcáinak talaján hevert, hasra fordulva, mintha most dobták volna le valahonnan. Rózsaszín tincsei az arcába hullottak, szemét csukva tartotta, nem volt eszméleténél. Ott feküdt, tehetetlenül, nem is értve, mi zajlik körülötte. Azt sem fogta fel, hogy valaki letérdelt mellé, és finoman rázogatni kezdte.
            -           Hé! – szólt halkan. – Kelj fel!
De az nem mozdult. Fejében még mindig a vak üresség tátongott, majd mikor a mellette guggoló még jobban rázogatni kezdte, kinyitotta a szemét. Látókörében csak a homályos világ, az utcai lámpák fénye hatolt be, fülében a messziről érkező szavak hallatszódtak. 
            -           Kelj már fel! Hallod?”
Fel sem fogtam, hogy hozzám beszél, de mikor felmerült bennem, hogy lélegzek, látok és kattog az agyam, rájöttem, hogy élek. Hátamra fordultam, és felültem, fejem rémesen sajgott, éreztem az arcomra rátapadt vért. Nyakam vészesen elzsibbadt, de a kínok kínjait kiállva felnéztem felkeltőmre. Már az embert sem hagyják nyugodtan aludni... Ezzel persze nem volt időm törődni, mert most alaposabban megnézhettem felkeltőmet, aki egy… fiú?! Szélesen mosolygott, olyannyira, hogy a fejem azon nyomban kitisztult. A fiúnak tengerkék szemei voltak és szőke haja, melyek kócosan álltak össze-vissza. A kezét nyújtotta felé, pedig nekem még az sem jutott el a tudatomig, hogy fiú vagyok-e vagy lány. 
            -           A nevem Uzumaki Naruto! – vigyorgott a fiú. – Remélem, te nem utálsz!
            -           Ha-Haruno Sakura – motyogtam végül, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen a nevemre kíváncsi. – Miért utálnálak? 
            -           Az én apám miatt vagy te is most árva – hajtotta le a fejét Naruto, de csak elmosolyodtam, és megveregettem a vállát. Végül is már nem tehetek ellene semmit!
            -           Ne aggódj! – suttogtam. – Már mindegy! 
Naruto elvigyorodott, és talpra segített, majd elkezdett vonszolni egy rövid mellékúton. Értetlenkedve meredtem rá, elvégre én nem egy hátizsák vagyok, amit csak úgy hordozgathat. Mielőtt ezt tudatára hozhattam volna, megszólalt. 
            -           Konoha – mondta Naruto. – Egy nagyon szép város volt. Nálam fogsz lakni egy darabig, de majd el fognak vinni. Nevelőszülőkhöz kerülsz. 
            -           Én nem akarok nevelőszülőkhöz kerülni – ijedtem meg. Na, neeem, azt nem! Én egy tizennyolc éves független hölgy vagyok, kérem! – Azok semmit nem engednek meg. 
            -           Honnan tudod? – vigyorodott el Naruto. – De örülj, kapsz rendes kaját. Talán rament is.
Az utolsó szónál felcsillant a szeme, én pedig felnevettem. Szuper, egy ramen-mániás idióta. Kell ennél több? De végül is ez aranyos. Tök jó, hogy lakhatok nála. Lesz társaságom, legalábbis jobb, mint az utcán kóborolni, ahol minden sarokról perverz férfiak bukkannak elő, és akkorát sikítani miattuk, hogy leszakad az ég fölötted. Végül is beleegyeztem, hogy Narutóhoz költözzek, de nem akartam nevelőszülőkhöz kerülni. Tizennyolc évesen engem már nem kell pátyolgatni. A szüleim halálát is jól viselem, bár lehet, hogy ez azért van, mert a végére amúgy is borzasztó kapcsolatunk volt. Vajon az ő kívánságuk, hogy nevelőszülőkhöz kerüljek? Köszi szépen…
   Naruto háza kicsi volt és sötét, de otthonos. Belülről azonban úgy tűnt, több mint fél tucat ember elfér benne. Kis konyha tartozott a házhoz, a nappali és az étkező egyben állt. A konyhapulton tucatjával álltak az üres tányérok, tejes dobozok, hatalmas volt a kupleráj, nekem valahogy még is tetszett. Jobb ez, mint egy patyolat tiszta ötvenmilliós házban lakni. Az is romokban hever már. 
            -           Te sosem raksz rendet? – kérdeztem megfordulva, csak hogy szívassam újdonsült lakótársamat. Naruto zavartan kezdte el vakargatni a tarkóját, de nem válaszolt. Elvigyorodtam, és lassan kezdtem el sétálgatni a házban, alaposan megfigyelve mindent. Ez maga az álomotthon a régi életem után. Ahogy sétáltam, az egyik polcon egy családi fotót láttam, de nem Narutóét. A fiú a képen vörös hajú volt, és egy bábot tartott a kezében, szülei korántsem úgy néztek ki, mint Namikaze Minato és a felesége.
            -           Lakik itt még valaki más is? – kérdeztem. Naruto két tányér ramennel tért vissza, és miután átadta az egyiket, bólintott.
            -           A bandám lakik itt. Utcai banda, énekelni szoktunk – magyarázta Naruto. – Boldogak lesznek, ha megismernek téged. Tudsz énekelni?
Vállat vontam. Sokan mondták, hogy remek énektudásom van.
            -           Hát… - kezdtem habozva. – Énekelni tudok.
            -           Ne parázz ennyire, biztos jó vagy! – legyintett Naruto vigyorogva. – Vágod?
Vigyorogva bólintottam, és leültem Naruto elé, hogy befalhassam a rament. Még be sem fejeztem a saját adagomat, amikor Naruto már a másodikat ette. Milyen mázlista ez a gyerek. Csak eszik, eszik és eszik, de egy deka felesleg sincs rajta. Nem mintha én túlsúlyos lennék, úgy nézek ki, mint egy csontváz. Naruto nem törődött velem, látszólag nagyon bele tudta magát élni a ramen evészetbe, de mikor már a harmadikat ette, kicsit zavartan kanalaztam az enyémet. A végén teli hassal dőltem hátra, ilyen jól sem laktam még, pedig azért mindennap kiadós étkezés várt engem odahaza, de ez a ramen tényleg isteni volt. Naruto egy vizes rongyot adott, mellyel most sebeimet kezdtem el törölgetni, de még le sem kentem teljesen, mikor egy csapat ember vonult be az ajtón.
            -           Értsd már meg, Temari! – Egy hosszú, szőke hajú fiú magyarázott egy nála kisebb, sötétszőke hajú lánynak, aki elég idegesnek tűnt. – Ha azok nem akarják, hogy ott legyünk, nem lehetünk ott! 
            -           Dehogynem! Ezek is csak emberek, vagy talán féltek tőlük? – Temari gúnyosan vigyorgott, majd mindnyájan egyszerre torpantak meg, mikor megpillantották minket. Gyorsan az ajtó mellett álló tükörbe néztem, hogy nincs-e valami rajtam, de csak a vér borította arcom felét. 
            -           Ez meg ki? – kérdezte egy barna hajú lány, és megigazította feje tetején ülő két kontyát. De kedves, mit ne mondjak… 
            -           Lehetnél egy kicsit udvariasabb is – jegyezte meg egy vörös hajú fiú, pontosan az, akit a képen láttam. Rám mosolygott, és nekem olyan forró lett az arcom, hogy már tényleg elfelejtettem, ki is vagyok.
            -           Gyerekek… - kezdte Naruto, és egy vörös hajú lány megköszörülte a torkát. -… ő itt Haruno Sakura! Az utcán találtam. 
            -           Az utcán? – kérdezte az egyik fiú. Olyan üres tekintete volt, hogy már azt hittem, halott. 
            -           Igen! – Naruto kihúzta magát. – Sakura, bemutatom a srácokat: a hosszú, barna hajú srác, Hyuuga Neji, folyton üt, nem t’om, miért. Aztán a mellette álló két kontyos csaj, Tenten, ők ketten járnak. Vagyis járni fognak! – A két említett erre elpirult, melyet megmosolyogtam. – Mellette Sabaku no Temari, egy igazi szadista csaj, nem tudom, mire jó ez a haj neki. Négy copfot még én is tudok csinálni! Aztán Hoozuki Suigetsu, a kis fehér, mellette Karin, a szemüveges vörös, folyton piszkálják egymást Suigetsuval. Deidara-chan, piromániás sz’tem, de ne nézd meg a rajzait, amik elég bénák. És végül Sasori, a vörös. Srácok, ő itt Haruno Sakura!
            -           Naruto! – sziszegte Deidara. – Ne hívj Deidara-channak!
Naruto elvigyorodott, és hagyta, hagy mutatkozzanak be.

December 12.
15:01
Konoha utcái

   Egyedül sétáltam az utcán, kapucnimat jó szorosan a fejemre húzva. Már kerestek, hogy egy nagy múltú család nevelt lánya lehessek, de mindig meglógtam. Ahogy mondtam, nem vágyok nevelőszülőkre. A világ minden kincséért sem hagynám ott Narutóékat. Hisz minden olyan jól megy…
   Riadtan fordultam meg, mikor valaki megérintette a vállam, és egy magas, mogorva arcú férfi nézett le rám. Első mondatom az lett volna, hogy a kurva anyád, de ezt jobbnak láttam magamban tartani. Ha egy kis súlyfelesleg lenne a fickón, elmehetne egybe nyakú biztonsági őrnek. Sötét haja keresztezte arcát, durva vonásai egy kicsit elrontott szoborportréra emlékeztettek. Ilyet Naruto is tudna csinálni. A szeme ébenfekete volt, ridegséget árasztott, a szívem gyorsabb ritmust vett fel, és meglepetésemre, annyira megrémültem, hogy eszembe sem jutott elfutni.
            -           Már elég régóta keresünk téged, Sakura – szólt halkan a férfi. – A nevem Uchiha Fugaku, én leszek a mai naptól a nevelőapád. 
Álltam némán, majd mire nagy nehezen leesett, hogy mit is mondott, olyan heves tiltakozásba kezdtem, hogy csak nagy nehezen tudott beültetni az autóba. El is hallgattam, mikor megéreztem az autóban rejlő illatot. Mélyet szippantottam belőle, olyan finom volt, ellágyultam, és egy mukkanás nélkül tűrtem az utat. Szuper, már megint vesztettem, hogy nekem semmi nem jön össze soha…
            -           Megmutatom a szobádat, a nevelőanyádat megismerheted már most – tájékoztatott, mikor leparkolt a ház előtt, ami nem volt kicsi, mit is mondjak. Biztos egy dúsgazdag sznob család. A nappaliban a kis teázó asztal mellett egy fekete hajú nő ült. Mikor megpillantotta a mellettem álló öreget és engem, felállt, és mindkettőnket szoros ölelésbe zárt. Hát ez mi volt? Nálam ez már nem egy jó pont…
            -           A nevem Uchiha Mikoto – mosolygott a nő. – A nevelőanyád. Van két fiunk, de ők egy pár napig nem lesznek itthon.
Roppant zavarban voltam. Belecsöppentem egy család életébe, semmi útbaigazítást nem adtak nekem, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy örökbe fogadnak. De engem nem kell örökbe fogadni! Levetettem magam az ágyra a szobámban, keresztbe fontam karomat, mintha évekig azt tervezném, hogy így maradok. Fortyogott bennem a düh, el akartam innen menni, de nem most. Jobb ötlet nem lévén felemeltem a telefonomat, és tárcsáztam kedvenc barátom számát. 
            -           Sakura, már mindenhol kerestünk, hol vagy? – hallatszódott Naruto aggodalmas hangja, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Ilyenkor olyan idióta tud lenni. 
            -           Egy férfi megtalált az utcán, valami Uchiha Fugaku, azt állítja, hogy ő a nevelőapám, és most itt ülök a házában – hadartam, csoda, hogy értettem saját szavaimat. Naruto nem szólt. – El akarok innen menni! 
            -           Ne aggódj! – mondta a fiú. – Maradj ott éjszakára, gáz lenne, ha már most elszöknél!
Nem igazán lelkesedtem az ötletért, de inkább hallgatok Narutóra, pedig aztán ő a másik szerencsétlen mellettem, de valahogy most jobban bíztam az ő ötletében, mint a sajátomban. 
            -           Mit csináljak? – kérdeztem. Sakura, te ezt még nagyon meg fogod bánni!
            -           Maradj a hátsódon! Ha hívlak, szökj ki! Érted fogom küldeni Sasorit és Deidarát. Értenek a szöktetéshez. – Naruto nyugtató hangja mély sóhajt váltott ki belőlem, attól is megkönnyebbültem, hogy nem ő jön. Sasori és Deidara nem tűnnek annyira szerencsétlennek, mint ő.

December 14.
22:56
Uchiha birtok

    Éberen figyeltem a telefont ültömben, mintha a puszta gondolatommal meg tudnám szólaltatni, de csak annyit értem el vele, hogy szemem könnybe lábadt. Ez a rohadt telefon sosem pislog? Kezdett elfogyni a türelmem, végül felálltam, és pont abban a pillanatban csördült meg. Hát ki a szerencsétlen? Pontosan, Haruno Sakura! 
            -           Naruto? – kérdeztem suttogva. 
            -           Sasori vagyok! Itt állunk a ház mögött, mássz ki az ablakon! Deidara ott áll alatta – szólt bele Sasori. Letettem a telefont, és kibámultam az ablakon, ami alatt Deidara állt vigyorogva. Biztos jó ötlet volt őt küldeni? Ezen nem akadt időm gondolkodni, gyorsan felkaptam kabátomat, és azt a pulóvert, aminek Uchiha illata volt, és kiugrottam az ablakon. Ezt a darabot is csak azért tartom meg, mert tetszik. Halk puffanással értem földet, az ablak nem volt magasan, alig két méteren. Deidarával átvágtunk az ösvényen, és átmásztunk a kerítésen, aminek túloldalán Sasori ült egy autóban. Akaratlanul is vigyor szökött az arcomra, mikor megpillantottam a fiút. 
            -           Siessünk! – unszolt Deidara, és beültünk a hátsó ülésre. Sasori a gázra lépett, és elhagytuk az Uchiha birtokot. Pápá Mikoto néni, soha viszont nem látásra, nem fogtok hiányozni! 
            -           Nem fogják tudni, hol keressenek? – kérdeztem aggódva.
            -           Tizennyolc éves vagy – jegyezte meg Deidara. – Nincs közük hozzád. 
            -           Akkor minek kellett nevelőanya?
            -           Ez jó kérdés – nevetett fel. – Biztos azért, mert nem tudsz vigyázni magadra! 
A kijelentést egy erős ütéssel jutalmaztam, majd az autó megállt Naruto háza előtt, és Sasori beállt a garázsba. 
Miután mindnyájan kiszálltunk, Sasori magához ölelt, én kissé meghökkenve viszonoztam azt. Végre itthon voltam, ott, ahol minden örömöm megvan. Láttam magam előtt Naruto lelkes arcát, Karin és Suigetsu veszekedését, Tenten mosolyát, és Temari győzelemittas tekintetét, ami mindig olyan volt. Két napig tartózkodtam házon kívül, de máris annyira hiányoztak barátaim. Itt van, hazatértem… Sasori ölelése olyan nyugtató, és nem akartam elengedni. Úristen, ebben a pózban hetekig ellennék.

Második fejezet

Két évvel később

Március 29.
13:42
Narutóék otthona

   Két év telt el azóta, hogy Naruto megtalált. Húsz éves vagyok, és az életem nem is tűnik hétköznapinak. Naruto kis lakásában egy kilenctagú bandába tartozok. Sasori és Naruto megmutatták nekem a dalszövegeket – nem egyet át kellett javítanom, mert annyi sületlenséget hordtak össze-vissza, hogy azt még egy elmebeteg is megirigyelhette volna. Karin és Tenten felváltva tanítgatták, hogy énekeljem a dalokat, és elismerték, hogy fantasztikus a hangom. Meg is találtam a páromat, másfél éve Sasori szerelmet vallott nekem, és azóta is együtt vagyunk. Milyen csodálatos nap volt az… 
   Az Uchiha család azóta se keresett, de a pulóverben még mindig az ő illatuk tátongott. Már nem annyira erősen, hisz több mosáson ment keresztül, de mégis, még mindig éreztem benne. Vagy csak beleképzeltem? Sokat énekeltünk a házban, de az mégsem adott annyi lehetőséget, így Neji azt kérte tőlünk, hogy keressünk megfelelő próbatermet, de idáig semmit nem találtunk, mígnem Deidara lihegve futott be a házba.  
            -           Találtál valamit? – kérdezte unottan Karin. Mindig ezt kérdezte, ha csak valaki belépett a házba, de legtöbbször mindig egy csalódott nem hallatszódott. Most azonban Deidara igent felelt, mire mindenki felkapta a fejét. 
            -           Apám elintézte, hogy használhassuk a színházat!
            -           A színházat? De hát az tök szuper! – lelkendezett Tenten. – Az a legjobb az éneklésre!
            -           Jó vagy, Deidara! – veregette meg a fiú vállát Sasori. 
Deidara büszkén kihúzta magát, mire én elnevettem magam. 
            -           Mikor használhatjuk? – kérdezte Neji. 
            -           Amikor üres – felelte Deidara, és ránézett az órájára. – Most például az. 
            -           Helyes, akkor ott van a helyünk! – állt fel Suigetsu, és mi helyeseltünk. Tudtam, milyen színházról beszélt Deidara, de még sosem voltam benne, így most kíváncsian álltam fel, hogy indulhassunk. Naruto akart vezetni, de Neji tájékoztatta arról, hogy azt sem tudja, hogy melyik a gáz- és fékpedál, úgyhogy inkább húzódjon meg. A volán mögé ezúttal is Sasori ült, én pedig mellé, majd az indulás után néhány perccel le is fékeztünk az épület előtt. A színház hatalmas nagy és gyönyörű volt, egy plakát hirdette, hogy mit fognak játszani következőre. Naruto finoman meglökött, és egy „Jól van már!” kijelentéssel bementünk az épületbe, ahol a szellemileg fogyatékos portás helyettesnek be kellett számolnunk, kik is vagyunk és, hogy miért jöttünk; beengedett minket, de csak miután Tentent kikérdezte az önéletrajzáról, és mikor már kezdett elfajulni a dolog, Neji közbelépett. Negyedórányi beszélgetés után bemehettünk a színpadhoz. A terem tágas volt, a felét a széksorok foglalták el. A színpad kivilágítva állt, semmilyen díszlet nem állt rajta. 
            -           Tökély – nézett körül Temari. – Nem hittem, hogy tényleg ki kell mondanom, de jó vagy, Deidara! 
Az említett büszkén kihúzta magát, majd Sasori vezetésével felmentünk a színpadra – Karin és Tenten végigszaladtak rajta, Deidara pedig dobbantott egyet. 
            -           Szuper lesz! – mosolyodott el Sasori. 
            -           Ja! – Elhaladtam Sasori mellett, de hercegem visszahúzott magához, és láttam, ahogy Narutóék elfordulnak. Ha mi románcozunk, mindig ezt csinálják. Belenéztem Sasori szemeibe, akinek úgy tűnt, esze ágában sem volt megcsókolni – gondolatban jól fenékbe rúgtam.
            -           Azt hiszem, vége – mondta. Értetlenül meredtem rá. Most egy gondolati hátsóba billentéstől vége? Sasori lehajtotta a fejét. 
            -           Minek? 
            -           Nem fontos. Majd megtudod. – MEGCSÓKOLT, majd elengedett. Hogy az a…! 
            -           Akkor? Mehet egy kis zene? – kérdezte Suigetsu, és leguggolt a hifikhez. Felkiáltottunk, és a fiú elindította az első számot. Egy nagyon ismerős dallam hangzott fel, és mi vidáman felálltunk egy félkörös alakba, melyet még Neji mutatott nekünk egy darab szalvétára írva. Alig hangzott fel a dallam, máris elkezdtünk énekelni. 
            -           Ooo Come n getcha some come n getcha some Candy – énekeltünk, az első négy sor a lányoké volt, a fiúk addig futkároztak. Jól van, okos kutyusok, na, ül! Hát erre nem nagyon hallgattak – képzeletben adtam nekik egy fekete pontot, de akkor ők jöttek az énekléssel. 
            -           Hot girl your doing it well, the way your hips move got me under a spell… - Karin jópofának találta azt a mozdulatsort, amit még a tévében látott, ezt megtanította nekünk is. Most robot módjára hajoltunk le-föl, de lábunk csak a másik irányba mozdult el. – You, you, you yeah you! – Minden egyes szónál a levegőbe bokszoltunk, ez volt a kedvenc részem a számban. A fiúk egész jól énekelték, pedig ez egy nem is afféle éneklős rész volt, hanem félig rappes. Neji úgy akarta, hogy álljunk az egész szám alatt, de hát ez a szám alatt nem lehet szobornak tettetni magunkat. Ahhoz képest ő is egészen beleélte magát a zenébe.  
            -           Step in too my world I am sure you want to come, check my facebook, I got pictures ima give you some. – Ez egy lassú rész volt, hastáncos mozdulatokat vetettünk bele, a fiúk pedig csak néztek. Ezt még nem láthatták tőlünk, és miután Temari előreintette őket, zavartan visszafordultak. Rámosolyogtam Sasorira, aki kissé félszegen viszonozta azt. Ezen csodálkoztam.

Ooo Come n getcha some come n getcha some, Candy
Ooo ooo Come n getcha some come n getcha some Candy
Ooo Come n getcha some come n getcha some, Candy
Ooo ooo Come n getcha some come n getcha CANDY

A színpad szinte üvöltött alattunk, az üres közönség meg olyan volt, mintha teli lenne. A székeknek énekeltünk, ami kissé bizarrnak tűnt, de jó érzést keltett bennünk. Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy nagyon szeretek énekelni, főleg úgy, hogy lányok, fiúk együtt. Az mindig nagyon szórakoztató. 
A zene végeztével lihegve támaszkodtunk a mikrofonállványra, és egymásra vigyorogtunk, végül Naruto – ki más – széttárta karjait. 
            -           Ez nagyon jó volt!
Egyet értettünk vele, és pihenni sem volt időnk, Suigetsu máris indította a következő zenét. Ez volt a kedvencem, ezt akár napokig képes lettem volna egy huzamban elénekelni. 
            -           Can we pretend that airplanes, in the night sky, are like shooting stars, I could really use a wish right now, wish right now, wish right now – énekeltünk, csak mi lányok, az utolsó szavakat a fiúk velünk együtt énekelték. Ebben is rappeltek, és nagyon jól csinálták. Japánok vagyunk, mégis olyan jól nyomták angolul, hogy csak nézni lehetett. 
            -           Yeah, I could use a dream or a genie or a wish. – Ez a fiúk dala volt, több soros rap szöveget mondtak, mi a lányokkal pedig csak tapsoltunk.

Can we pretend that airplanes
In the night sky
Are like shooting stars
I could really use a wish right now (wish right now, wish right now)

Nevetve tapsoltam az éneklés után, el is felejtettem, mit kezdett el Sasori mondani. Élveztem a látványt, melyet barátaim mutattak nekem, és a végén Karinnal egy hatalmasat kiáltottunk. Ez egy igen jó próba volt.

Április 2. 
16:10
Hotelszoba

   Hinata a hotelszobában ült, és bámult ki a fejéből. Újabb könyven törte a fejét, de mindig csak az előzőnek a folytatása ötlött fel benne. Talán azt kéne megírnom? – kérdezte magától tanácstalanul, és előhúzta táskájából a könyvet. A borítón egy lány állt háttal, lehajtott fejjel, körülötte csak a sötétség, és csak néhány emberfej bukkant fel. A borító tetején hatalmas betűkkel a „Hyuuga Hinata” felirat állt, az alján pedig: „Az élet tolla”. Hinata első sikerműve, már több tízezer példányban kelt el, és a lány büszke volt rá. Másfél éve fejezte be, néhány hónappal utána egy kiadóhoz ment vele, és néhány hét múlva pedig már hívták, hogy rekordgyorsasággal fogy a könyve. A kiadójának vezetője, Jiraiya egy nagyon kedves – és ugyanakkor perverz – ember volt. Érdeklődött, hogy lesz-e a könyvnek folytatása, a rajongói vélemények alapján ezt nem lehet nem folytatni. Hinata csak nevetett. 
Hinata felcsapta a könyvet az elején, és szembejött az rész, mikor Sama teljesen szabad lett.

„Sama a nappaliban ült Kazumi mellett, aki zenét hallgatott, s a ritmusra dobbantott lábaival. Hárman voltak a házban, Tsuyával. Tsuya a fotelben ült, behunyt szemekkel, s várt. Mindannyian azt csinálták, vártak, hátha történik valami, valamelyikük hazaállít, és elmondja, hogy mehetnek próbálni, igaz, csak hat nap telt el, de ez nekik maga volt az örökké valóság. Sama mindig érezte, mennyire máshoz húz a szíve, lehetne-e olyan szabad, mint a madár? Kazumi egyre hangosabbra vetette a zenét, mígnem már ő is tisztán hallotta. A kedvenc számuk volt, sokszor énekelték. Sama merengve figyelt előre, végül kivágódott az ajtó, és beözönlöttek rajta a fiúk és Tomiko, Seiji pedig egy csók után egy borítékot dobott a lány ölébe. 
   - Ezt neked küldik – mondta mosolyogva, Sama pedig habozva nyitotta fel. Egy levél állt benne, és a lány elhűlve olvasta a sorokat. Meghaltak a nevelőszülei. Nem is értette, miért küldték ezt neki, mikor semmi köze hozzájuk. Két napig lakott náluk, nem keresték – így ezáltal nem volt nagy részvétérzete. Vajon a fiainak ez milyen érzés lehet? 
   - Sama – állt elé Seiji. – Beszélhetünk?
Felállt, és követte őt az egyik szobába, ahonnan épp kijött Nobuo. Samát nyugtalanság fogta el, mikor belenézett Seiji szemeibe. Gondterheltnek látszott, és ami a meglepőbb volt, egy méteres távolságot tartott a lánnyal. Sama szíve hevesen kezdett verni, nagyot nyelt.
   - Valami baj van? – kérdezte kiszáradt torokkal. Seiji néhány másodpercig némán bámult. 
   - Kiszállok – mondta. 
   - Mi?
   - Kilépek a bandából. Nekem nem itt van a helyem.
   - Akkor hol?
   - Valahol… - habozott, Sama pedig meg volt rémülve. - …máshol. 
A lány szeme könnybe lábadt, és elfordította a fejét. Hogy teheti ezt vele? Velük? Felnézett rá, de nem jött ki hang a torkán. 
   - Ha elmész, ki tudja hova… akkor velem mi lesz? – kérdezte végül.
   - Nem tudom. – Seiji lehajtotta a fejét. 
   - Szóval nem tudod – szólt gúnyosan Sama, dühét hívva tehetetlensége gyógyszereként. – Akkor segítek. Semmi! Ennek vége!
Seiji megkövülten meredt rá, majd közelebb lépett, de Sama tartotta az egy méteres távolságot. 
   - Ne csináld ezt, Sama! – kérte. – Szeretlek!
   - Nem érdekel! – Samának majd’ megszakadt a szíve, mikor ezt kimondta, és amit ő kiejtett száján. Már épp készült visszavonni előző mondatát, amikor megszólalt. 
   - Oké. Akkor azt hiszem, vége!
   - Van valakid?
   - Közöd? – Sama szeme könnybe lábadt. Közöd?! Mi ez? Mi történt a régi Seijivel? – kérdezte magától.
   - Takarodj a házunkból! – suttogta. – Gyerünk!
Seiji nem szólt, elment mellette, ki a szobából, Sama pedig még hozzávágta a gyűrűt, amit a fiú adott neki az évfordulójukra. Soha többet nem akarom látni! – gondolta. Becsapta maga után az ajtót, és mindenki utána nézett, majd Samára, de ő nem törődött velük; kitört belőle a sírás, s lerogyott az ágyra. Hogy történhetett ez? – Csak ez járt a fejében.”

Hinata végigfutott a sorokon.
            -           Talán tényleg kéne egy folytatást csinálnom? – kérdezte magától, és ismét lapozgatni kezdett a könyvben. Kívülről fújta, mégis jó volt látni egy kiadott könyvben az ő sorait. Minden írónak remek érzés ez, hogy ül a fotelben, és saját könyvét olvasgatja. Ha az sikermű lett. Hinata asztalán csinos kis kupac tevődött össze a levelekből, mely a rajongóitól érkezett. Hinata már a felüket elolvasta, és mindegyikben kedves szavakat talált, jó hosszú véleményként megfogalmazva. Sokan szeretnének folytatást, de mi legyen? Hinatának azonban volt ötlete, de még várt. Ki akarta élvezni a könyve sikerét, de tudta, nem lustálkodhat. Már az első öt fejezet cselekményvázlata egy füzetben áll. 
Megállt az egyik oldalon, és olvasni kezdett.

„Sama az utcán lépdelt, a színházba tartott, ami épp üres volt, csak akkor használhatták. Le akarta kötni a figyelmét, hogy ne gondolhasson Seijire és az elválásukra. Olyan könnyedén történt, és annál szívfájdítóbb volt. Másfél évig jártak, szoros kapcsolat alakult ki köztük, aztán… hirtelen elszakadt mindez. Mintha egy nagyon hosszú álomból ébredt volna fel. Talán ezzel jár az, ha az ember sosem, vagy alig veszekszik a párjával. Van olyan ismerőse, aki sokat veszekszik a barátnőjével, és amikor a szakítás szélén állnak, mindig visszahúzzák egymást, és kibékülnek. Miért van ez? Talán jobb lett volna, ha én is veszekszem Seijivel, gondolta. De nem voltak rá képesek, lehet, hogy épp ez okozta a végét a szerelemnek. Ő vajon szeret még engem? 
   Sama nem akart ezen gondolkodni, megkönnyebbülten lépett be a színház falai közé, és a színpadra igyekezett. Egyedül van itt, azt csinál, amit akar. De nem akart énekelni. Keserű lenne a hangja, ebben biztos volt. A hangfalára rácsatlakoztatta a telefonját, és elindította az első számot, ami a szeme elé került. A zene felharsant, és én minden totojázás nélkül adta magát a táncnak. Nagy ritkán szokott csak táncolni, hisz a bandával csak énekelnek, de most táncolni akart.
   - In the end… - Csak ezt a három szót tudta kinyögni, majd a szám végeztével a földre rogyott, és készült feltörni a zokogás belőle. Felejtsd el! – szólt rá magára. Jön ezerszer jobb! Csak amennyire szerencsétlen vagyok, biztos, hogy egy pancsert fogok ki.
Új szám kezdődött, és Sama felpattant. A mai napon mániája lett, hogyha zenét hall, táncra perdül. Ebbe a számba viszont többet állt kézen, mint lábon, ez volt az a szám, melyet nem tudott lábon végigcsinálni. De sokkalta fárasztóbb is. Kis csapódást hallott, de nem foglalkozott vele – biztos a zenében. Tovább táncolt, és érezte, hogy kezd elfáradni. Ilyen mindig volt, egy ilyen mozdulatsor után ez már természetesnek tűnt, és utána mindig tudott tovább táncolni. Remélem, a következő valami lassú lesz… 
Csak táncolt, úgy ahogy tudott, nem nézett sehova sem, pörgött, ugrált, mozgott amennyire kellett. És jött egy lassabb szám, és arra is rázendített, de nem énekelt. A mozgása nőiesebb volt, kicsi hastáncot is rakott bele. Sama hirtelen állt meg, mikor tüsszentést hallott, és rábámult a kis fiúcsapatra; a székekben ültek, és őt figyeltek. Sama nagyon zavarba jött, és leállította a zenét. 
   - Folytasd csak, ez a tánc tetszett! – szólalt meg egy fiú, hátrazselézett haján most végigsimított. 
   - Fogd be, Hiroji! – rivallt rá a vörös, akin annyi piercing volt, Sama szánalmasnak érezte az egyetlen testékszerét, ami a köldökében helyezkedett el.
   - Kik vagytok? – kérdezte, összeszedve a bátorságát. Gyors létszámellenőrzés után megállapította, hogy tizenegyen vannak… melyből kettőt ismert. Nem mondta ki a nevüket, közömbösen meredt Seijire és Dayura. 
   - Sama, hát nem ismersz meg? – kérdezte Seiji, a szólított pedig felvonta szemöldökét. 
   - Ismered, Seiji? – kérdezte a kettővel mellette ülő fekete hajú fiú – aki Sama szerint nagyon helyes volt.
   - A csajom.
   - A volt csaja – sziszegte közbe Sama, még mindig nem mozdulva. A fiúk többsége felnevetett, Seiji pedig nem szólt semmit. 
   - Egész jól táncolsz – jegyezte meg egy lány, Sama meglepetésére kedvesen. Felállt, és elé lépett. – A nevem Kaori. 
   - Haruguchi Sama – felelte döbbenten, és kezet fogott vele. Na, ez kedves, gondolta. 
   - Ne is figyelj rájuk! – suttogta. – Bemutatom őket!
A fiúk feljöttek Sama mellé a színpadra, köztük többen vigyorogtak, és Kaori bele is fogott. 
   - Pein, Ukiyo Isamu, Hiroji, Kanko, Hoshino Kaoru, Tadao, Zenko, Seijit ismered… - Ennél a névnél Sama gyorsan Dayura pillantott, de róla is levette tekintetét, és a sor végén álló fekete hajú fiúra nézett – aki még Isamunál is helyesebb volt. -… Dayu és Ukiyo Sanetomo. 
Sama döbbenten nézett Isamura és Sanetomora – akik kísértetiesen hasonlítottak egymásra.
   - Ti Ukiyo Fujio és Mayu fiai vagytok? – kérdezte, és ők elkomorultak, Sanetomo lehajtotta a fejét. 
   - Igen – mondta végül Isamu. – Honnan ismered őket?
   - Két napig a nevelőszüleim voltak – felelte halkan a lány.
   - Tesók vagytok? – kérdezte Kaoru. – Azannya…
   - Nem – felelte. Még csak az kéne…”

Hinata becsukta a könyvet, és ledőlt az ágyára. Kéne valami mással is próbálkoznia, valami izgalmasabbal. A horror nem menne neki, még két percet sem mer megnézni egy horrornak nevezett filmből. Írni meg aztán pláne nem tudná. Ráérek ezen gondolkodni, gondolta.

Harmadik fejezet

Uchiha testvérek

Április 3.
20:12
Narutóék otthona

   Karinnal és Tentennel ültem a nappaliban, és vártuk, hogy a fiúk és Temari hazajöjjenek. Azt sem tudom, hova mentek. Csak ültünk, Karin zenét hallgatott, nyomban felismertem kedvenc számomat, és ritmusra dobogtattam a lábamat, behunytam a szemem. Tenten a fotelben ült kényelmesen, feje és lábai a karfán pihentek, szeme csukva volt. Látszólag relaxált, és ezt én is szívesen csináltam volna, ha nem kellett volna azon rágódnom, hogy melyik pillanatban állítanak be barátaim, úgy kinézve, mintha most jöttek volna ki egy oroszlánketrecből. Az ajtó hirtelen kicsapódott, és beözönlöttek rajta a fiúk és Temari. Sasori egy csók után egy borítékot dobott az ölembe, majd lerogyott egy székre.
            -           Ezt neked küldik – jegyezte meg, mikor látta, hogy érdeklődő pillantást vetek rá. Végül kinyitottam. A borítékban egy kis levél állt, és én elolvastam; Uchiha Fugakut és Mikotot megölték. Két napig voltam náluk, nem is ismertem őket, így túl nagy sajnálatérzetet nem éreztem irántuk. A fiaiknak vajon milyen érzés lehet most? Bár tudtam, milyen érzés elveszíteni a szüleinket, két éve már megtapasztaltam. Csak azt a két fiút avagy férfit sajnáltam, ebben részvétemet éreztem. Félredobtam a borítékot, és nagyot sóhajtottam, de még mielőtt lehunyhattam volna a szememet, Sasori elém állt. 
            -           Sakura – kezdte. – Beszélhetünk?
Bólintottam, és kicsit idegesen álltam fel – már pihenni sem hagyják az embert. Sasori lehajtotta a fejét, rajtam pedig nyugtalanság futott végig, és követtem Sasorit a szobába. Vállam beleütközött Narutóéba, aki érdekes pillantást vetett Sasorira. Mintha tudna valamit. Most szerelmem felé fordultam, az ajtót becsuktam magam mögött, ő pedig rám nézett. Egy méteres távolság honolt kettőnk között, Sasori még csak közelíteni sem akart, így én sem tettem. Én meg nem töröm. 
            -           Valami baj van? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Sasori hintázott egy kicsit a talpán, nem felelt, majd rám nézett, de egyből le is vette szemét rólam. Kibököd, vagy megüsselek? Mintha meghallotta volna gondolataimat, egyből megszólalt. Ügyes…
            -           Kiszállok! – felelte. Nem feleltem. Alaposan átrágtam magam ezen az egy szón, közben hitetlenkedve ráztam a fejem. 
            -           Mi?
            -           Kilépek a bandából. Nekem nem itt van a helyem...
Szemem könnybe lábadt, értetlenkedve meredtem Sasorira. Mi az, hogy kilép a bandából? Hogy teheti ezt velünk? De legfőképp velem? Sasori nagyon határozottnak tűnt, és olyan érzésem támadt, mintha titkolna előlem valamit? Talán egy harmadik? Nem mertem rákérdezni. 
            -           Akkor hol? – kérdeztem végül, hátha ez hat valamit, és Sasori elmondja, mit titkol. Habozott, tekintete össze-vissza járt a szobában, de rám nem nézett.  
            -           Valahol máshol…
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy teheti ezt? Velem mi lesz? Csak így itt hagy? Menjen a f… oké, csak nyugi! Elég, ha laposra vered, és megjön az esze. Tudtam, hogy nem kellett volna kidobni azt a húsklopfolót. 
            -           Ha most elmész, ki tudja hova – kezdtem el remegve, hangom elcsuklott. – Velem mi lesz?
Elkeseredtem, mikor észrevettem Sasori zavart pillantását. Erre nem gondolt? Elöntött a düh.
            -           Nem tudom – felelte végül Sasori. Kezeim ökölbe szorultak.
            -           Szóval nem tudod – suttogtam gúnyosan. – Akkor segítek! Semmi! Ennek vége!
Sasori rémülten nézett fel, majd tett egy lépést felém, de én hátráltam. Most bezzeg tud közeledni. A kisujjával szórakozzon. Legszívesebben rákiáltottam volna, hogy ne jöjjön közelebb, de torkomra forrt a szó.
            -           Ne csináld ezt, Sakura! – kérte, hangja könyörgő volt, és akkor elszakadt a cérna: legördült az első könnycsepp az arcomon. – Szeretlek!
            -           Nem érdekel! – Hangom megremegett. Mindent a fejéhez akartam vágni, hogyha szeretne, nem hagyna itt. Már épp vissza akartam vonni a szavamat, mikor Sasori megszólalt. Kőkemény hangja visszhangzott a szobában.
            -           Oké! Akkor azt hiszem, vége!
Szememből újabb könny csordult ki, alig mertem elhinni, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Elfordultam Sasoritól, és rászántam magam a kérdésre.
            -           Van valakid? – kérdeztem közömbösen. 
            -           Közöd?
Összeszorítottam ajkaimat. Mi történt a régi Sasorival? Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, de sehogy sem ment. Folyton csak Sasori utolsó szava járt az eszemben. Már tényleg bánom, hogy kidobtam azt a klopfolót. Mit kell ide húsklopfoló? Egy láncfűrész jobban megteszi!
            -           Takarodj a házunkból! – suttogtam. A felaprítást meghagyom későbbre. – Gyerünk!
Sasori elment mellettem, és kinyitva az ajtót, távozott. Tekintetem az ujjamon pihenő gyűrűre meredt, amit most levettem, és teljes erőből hozzávágtam. A gyűrű a tarkóját érte, és megfordult, pillantása rólam a gyűrűre meredt, arca elsötétült, de végül távozott a házból. Láttam, amit barátaim rám néznek, arcukon csodálkozás ült. Valahogy most nem tudtam ezzel törődni. Ismét lepergett előttem a beszélgetésünk, és elkapott a sírgörcs, de ezúttal nem akartam visszatartani. Becsaptam az ajtót, és levetődtem az ágyra, könnyeim felszántották arcomat, egyre csak sírtam. Sasori szavai jártak a fejemben, és nem tudtam másra gondolni, csak őrá és a szenvedésre, amit búcsúszavai hagytak hátra. 
            -           Mi történt, Sakura? – lépett be a szobába Temari, és leült mellém. Én csak zokogtam, nem akartam beszélni, és ő bíztatóan megveregette a vállamat. 
            -           I-itt hagyott – sírtam. – Mindenkit itt hagyott. 
Temari abbahagyta a simogatást, és én felnéztem rá; arcára megütközés ült ki, majd én újra felsírtam. Csitítóan veregette a hátamat, mire kicsit kezdtem megnyugodni. Sasori, ezért kibelezlek, és megsütlek nyárson.
            -           Szakítottatok? – kérdezte Temari. Rázkódva bólintottam, és ismét lerogytam az ágyra, fejemet belefúrtam a paplanba. – És mi lesz, ha a próbán találkoztok?
            -           A bandát is itt hagyta – szóltam. – Kilépett, azzal kezdte. 
Temari a szája elé emelte a kezét, majd megsimogatta a másik kezével rózsaszín hajkoronámat. 
            -           Jön majd ezerszer jobb – bíztatott. – Felejtsd el ezt a pojácát! 
Felzokogtam, Temari pedig kiment a szobából.
 
            -           Na? – kérdezte Naruto. – Mi baja?
            -           Deidara elment Sasori után – jegyezte meg Suigetsu.
            -           Na, ne mond! – nézett rá Karin, a fiú pedig elfintorodott. 
            -           Nem neked szólt, vöröske!
            -           Ne szólíts vöröskének, hófehérke! – pirított rá Karin, Suigetsu pedig megforgatta a szemét. Neji hangosan megköszörülte a torkát, mire mindenki elhallgatott, Temari pedig suttogóra fogta a hangját.
            -           Sasori kilépett a bandából, és szakított Sakurával – felelte. Barátai többségének elakadt a szava, Tenten felháborodott képet vágott, Naruto és Neji pedig elkomorultak. 
            -           Most mi lesz? – kérdezte Tenten. 
            -           Deidara Sasori után megy – tűnődött el Neji. – Vagyis akkor minket is itt hagy. Heten maradtunk. 
            -           Azért ennyire ne bízz Deidarában – gúnyolódott Naruto. 
            -           Fogd be, Uzumaki!

Április 5.
20:15
Színház

   A színpadon ültem, egyedül, merengve. A hangfalaimból – melyeket rácsatlakoztattam a telefonomra – lassú, gyászos zene szólt, pont olyan, mint amilyen a hangulatom. Felhangzott bennem Temari mondata, hogy felejtsem el, jön ezerszer jobb is. Végül is igaza volt. Elmosolyodtam, és mikor felhangzott egy pörgős szám, táncra perdültem, olyan táncra, melyet még egy régi barátom tanított nekem.

All my life I've made excuses
Pushing you away, saying that you're not for me
All my life I’ve ran from you, babe
I tried everything
In the end it was you
In the end, in the end it was you

            -           In the end – nyögtem a végén. Egy percre sem álltam le, pedig alaposan lefáradtam. Jött a következő szám, melyre ismét az utcai mozdulatokat kevertem bele. I got so many clothes i keep's em in ma aunts house. Csak táncoltam, nem érzékeltem a külvilágot, csak a szívemre nehezedő nyomás emlékeztetett arra, hogy ember vagyok. Meg sem álltam, még arra sem, amikor halk csapódást hallottam. Biztos csak a zenében.
Csak akkor álltam le, mikor a végéhez ért, de akkor is újabb indult. A második kedvenc számom, és én behunytam a szemem. Imádtam ezt a zenét, Temarival rengeteget táncoltunk rá. Egyszer véletlenül bokán is rúgtam, amiért kaptam egy taslit. Tehát kvittek voltunk, nem? Elmosolyodtam, amin én lepődtem meg a legjobban. Hirtelen tüsszentést hallottam, és úgy álltam meg, ahogy voltam. Az első sorban egy fiúbanda ült, egyetlen egy lánnyal vegyítve. Első látásra már szimpatikusnak tűnt kék haja miatt, így nem éreztem magam annyira egyedül a „saját fajomból”. 
            -           Folytasd csak, ez a tánc tetszett! – szólalt meg az egyik, akinek annyi zselé volt a haján, hogy abban már úszni lehetett volna. 
            -           Fogd be, Hidan! – Egy vörös hajú fiú szólt rá, annyi piercing díszítette az arcát, hogy már azt sem lehetett megkülönböztetni, hogy melyik a bőr és melyik az ékszer. Tűnődve gondoltam az én kígyó alakú köldökpiercingemre, ami árván maradt az övéi mellett. A srácnak narancsosabb haja volt, mint Sasorinak… apropó Sasori! Gyorsan kinyögtem egy „Kik vagytok?”-ot, hogy zavartalanul gondolhassak a fenn álló problémákra. Először is: a Hidan nevezetű fura figura mellett ülő srác csak nem Sasori? Mellette pedig… Deidara. Az a jó büdös… Huh…
            -           Sakura, hát nem ismersz meg? – kérdezte tőlem volt hercegem, én pedig udvariasan elengedtem a fülem mellett a közbeszólását. Felvontam a szemöldököm, de nem néztem rá. 
            -           Ismered, Sasori? – Egy fekete hajú fiú tette fel a kérdést, aki roppant helyes volt a meglátásom szerint, talán még Sasorinál is, de ezen leállhatnák veszekedni magammal. Azonban az időpont nem tűnt túl alkalmasnak, hogy Sakura kettőt győzködjem arról, hogy melyik fiú a helyesebb, mivel egy rakat hímnevű egyén ül velem szemben, és bámul engem, azon filózva, amilyen táncjelenetet néhány pillanattal ezelőtt leadtam. 
            -           A csajom. – Ez a kijelentés kizökkentett agyam kifogyhatatlan gondolattárából.
            -           A volt csaja – helyesbítettem sziszegve. A fiúk többsége nevetett, Sasori pedig néma csendben ült, mintha csomót kötöttek volna a nyelvére. 
            -           Egész jól táncolsz – jegyezte meg a rokonlelkem, és felállva, elém lépett. Neki az alsó ajka alatt volt egy piercing, remekül összeillettek volna a narancs faszival. Kedvesen dicsérte meg a táncomat, ami miatt leesett az állam képzeletben, azt gyorsan visszatornáztam, és elmosolyodtam. – A nevem Konan – mutatkozott még be. 
            -           Haruno Sakura.
            -           Ne is figyelj rájuk! – hajolt hozzám közelebb, és eltűnődtem azon, hogy vajon ő is olyan idiótának tartja-e őket, mint én, habár nagy részét még nem is ismertem. – Bemutatom őket!
A fiúk feljöttek a színpadra, nem együk kaján pillantást vetettek rám, hát igen, végül is nem nyújthattam hétköznapi látványt egy mell aljáig érő topban és egy térdnadrágban, közben folyt rólam a víz. DE! Láttam Sasori tekintetét, és olyan dühösen meredt Hidanra, hogy majdnem elnevettem magam. Ezt neked, Sasori! Rossz tett helyében rosszat várj! 
            -           Pein, Uchiha Itachi, Hidan, Kankuro, Hoshigaki Kisame, Tobi, Zetsu, Sasorit ismered… - Volt barátomnál gyorsan továbbsiklott a tekintetem Deidarára, de róla is lemondtam, és a sor végén álló fiúra néztem, aki még sokkalta helyesebb is volt, mint az Itachinak nevezett fazon. -… Deidara és Uchiha Sasuke.
Várjunk csak! Uchiha? Akkor ők nem annak a szoborfejű pasinak és a Teddy maci mániás csajnak a fiai? 
            -           Ti Uchiha Fugaku és Mikoto fiai vagytok? – kérdeztem kertelés nélkül, nem is gondolva arra, hogy ezzel talán fájdalmat okozok nekik, hisz szüleik nemrég haltak meg. Azonban kissé alábecsültem őket; legalábbis Itachit, mert ő csak szimplán elkomorult, Sasuke azonban lehajtotta a fejét. 
            -           Igen – felelte végül Itachi. – Honnan ismered őket?
            -           Két napig a nevelőszüleim voltak.
            -           Tesók vagytok? – kérdezte a Kisame nevezetű egyén. Elég fura szerzetek voltak, valahogy sikerült megjegyeznem a nevüket. – Azannya…
Testvérek? Még csak az kéne…
            -           Nem! – feleltem gyorsan, félreértések elkerülése végett. 
            -           Mostohatesók – morogta Itachi. – Mindig is szerettem volna egy hugicát. Hány éves vagy?
            -           Húsz – feleltem. Ez az Itachi nagyon nem tetszik nekem. Gyorsan körülnéztem, lehetséges kijáratok után nézve, hogy megszabadulhassak végre ettől a kissé ijesztő csapattól. 
            -           Sasuke, nem kell egy csaj? – kérdezte Kakuzu – azt hiszem, így hívják. Sasuke olyan hitetlenkedő képpel nézett rá, hogy még én is elszégyelltem magam.
            -           Viccelsz? – kérdezte lenézően. – Ezzel?
Felment bennem a pumpa, már képzeletben a hajam is égnek állt. Amint elterveltem magamban a száz legkézenfekvőbb módszert arra, hogy nyúzzam meg Uchiha Sasukét, már indultam is volna neki, de akkor belépett a terembe az én szeretett hadseregem. Vagyis a barátaim. Egyből megtorpantak, és én miután fellőttem a vészrakétákat – vagyis elkiáltottam magam -, megindultak rendes katonákhoz méltóan. 
            -           Na, mit mondtam? – nézett barátaimra Neji. – Deidara is ott van.
A kis csipet-csapatom eléggé morcos hangulatban volt, mikor megpillantották Sasorit és Deidarát, és felözönlöttek a színpadra. Még mielőtt azonban a kis mitugrász kettő – alias Tobi – bemutatkozhatott volna, Karin leordította. 
            -           Kuss – hangzott a nem éppen udvarias kijelentés. Már teljesen elfelejtettem Sasuke kicsit sem kedves megjegyzését, így átmenetileg ki is ment a fejemből a száz kinyírási módszer fiúk ellen. 
            -           Lám, lám, lám! – duruzsolt Sasori. – Csak nem a régi bandám?
            -           Kuss – rivallt rá Tenten. Hát ez nem egy baráti teadélután, az tuti. Már így is tök pocsék hangulatom van, ne tegyétek még rosszabbá! Enyhe oldalpillantást vettem Sasukére, aki ahelyett, hogy engem bámult volna – na, ez egy kicsit Karinos volt -, a széksorokra meredt. A bunkó… 
            -           Azt ajánlom, húzzatok el innen! – szólt Naruto. Elremegtem magamban egy hálaimát, ő legalább mindenkitől megvéd, és ő kétezer módszert is tud, hogy csavarja ki valakinek a beleit. Ne felejtsem el majd megkérdezni tőle!
            -           Azt hiszed, beijedünk tőled, Uzumaki? – kérdezte Deidara nevetve. Hú, de megütném. Már épp indultam volna felé, de akkor jószívű, kedves, szeretetre méltó barátom lefogott. 
            -           Ezt nem ajánlom – morogta. – Nem maradva belőled sok minden.
            -           Azt hiszed, nem tudom megvédeni magamat? – förmedtem rá Sasukéra, aki most végignézett rajtam.
            -           Ja – szólt. – Pontosan!
De megfojtanálak, drága Sasuke! Olyan dühösen néztem rá, ahogyan csak tudtam, és lerángattam a kezét magamról. 
            -           Valaki mást tapizz!
            -           Jobb is lenne! – nézett fel a plafonra. – Rajtad nincs mit fogni!
Nyugalom, Sakura! Ne dühítsd magad fel! Ez csak egy kölyök! Egy kölyök, aki irtó helyes, igazi álompasi. Csak bunkó, nagyon is, és képzeletben már kétszer ripityára vertem. Oké, lehet, hogy kicsi a mellem, és nem akkora, mint Temarié, és a fenekem sem olyan nagy, mint Kariné, de legalább van formája. És lehet, hogy egy csontváz vagyok, egy deka hús sincs rajtam, de azért nem nézek ki rosszul! Ha hihetek Sasorinak, persze… Rendben, lehet, hogy az állás most 2:0 Sasukénak, de nem hagyom magam. De mivel én rohadt szerencsétlen vagyok, ez nem fog összejönni. Mit meg nem adnák azért, ha egy kicsivel csinosabb lennék. Akkor Sasuke nem mondana ilyeneket. 
            -           Meg aztán, szerintem a szagodtól is futnak a férfiak – szólt még. Fú… megfojtom egyszer, az biztos. 3:0, de semmi baj, még nincs veszve a remény. Egyszer ki-csi-ná-lom! 
   Barátaim sikeresen elzavarták hívatlan vendégeimet, így végre lerogyhattam a földre a kimerültségtől. Az, hogy az álompasimtól három kevésbé sem barátságos megjegyzést kaptam, olyan mértékkel ripityára törte az önbecsülésemet, hogy még énekelni sem volt kedvem, de miután Tenten barátnőm lelket öntött belém – vagyis közölte, hogy Sasuke olyan belülről, mint amilyen sötét kívülről -, vidáman álltam fel. Suigetsu volt ugye a DJ-énk – Karin szerint csak DJ Hófehérke, Naruto szerint viszont DJ Hókefélke -, így el is indította az első zenét. 
            -           C'mere girl, c'mere girl, c'mere girl, bounce. – Ez volt a kezdés, együtt énekeltük. Temari ezt robotzenének is nevezte, de én szerettem. 
            -           Tell ya boyfriend he better mind his business, 'fore he end up in the trunk of my Bentley. – Ezt a kis gyorsaságot a fiúk kapták meg, mi pedig körülöttük sétálgattunk. Ezeket annyira élveztem. Ilyenkor mindig jól szórakoztunk, gúnyt űztünk a fiúkból, összezavartuk őket, és olyan mulatságos mondatok születtek végeredményül.

And you on me and me on you and you on her
Then her on me and her on you and y'all on me
Then me on y'all and y'all on me
Menage a trois, menage a tr-uh-uh

A szám végeztével Suigetsu nem indított újat, jobbnak látta hazamenni, és ezzel mindannyian így voltunk. Én eléggé kimerültem a tánc és a beszélgetés miatt, főleg azért, mert a drága Uchiha Sasuke elleni gyilkolási kísérletek eléggé lefárasztották az agyamat. 
Neji vitt minket haza, és arra gondoltam, milyen furcsa Sasori nélkül. A szingli élet kétségtelenül élvezetes, elvégre most már másra is rávethetem a szemem – ebben első számú élvezetet Uchiha Sasuke kap. 
   Fáradtan estem bele az ágyba, és Sasori üres helyére tekintettem. A francba…