Mindenamianime-Naruto
Ezen az oldalon saját, és mások által írt történeteket olvashattok. Főleg Narutos írások, de lesz diabolikos és még sok más is. :)
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Betegség… Fájdalom… Vér… Halál…
Számtalanszor találkoztam már életemben ezekkel a borzalmakkal. Nem egyszer én magam okoztam őket. De sosem éreztem egyiket sem. Sosem éreztem, milyen, ha az ember megsebesül. Sosem tapasztaltam meg a fájdalmat. Sosem érezhettem át, milyen a halálfélelem. Sebezhetetlen voltam. Nem ismertem a veszteség ízét…
Szeretet… barátság… boldogság…
Nem egyszer találkoztam már életem során ezekkel az érzelmekkel – de mindig külső szemlélőként figyeltem. Képtelen voltam szeretni. Engem sem szeretett senki. Miután megöltem Yashamarut, végleg kiűztem magamból minden érzelmet. Nem tudtam, mi az a szeretet. Sosem éreztem. Nem voltak barátaim. Senki sem szeretett, de nem is volt szükségem rájuk. Megvoltam egyedül, magányosan. Csak én és a gyilkolás… mindig elégedettséggel töltött el, ha megéreztem a félelem mámorító szagát. Ha láttam az áldozataim szemében a kétségbeesést… élveztem a rubintvörös vér látványát, szinte fürödtem a halálsikolyokban… ez adott értelmet az életemnek. A halál…
Család… testvérek… bizalom…
Vannak testvéreim. Nem szerettem őket sosem. Nem voltak fontosak a számomra. Semmivel sem jelentettek többet, mint akármelyik idióta ember ezen a szánalmas földön. Sosem éreztem, hogy örülnék a jelenlétüknek. Bántottam őket. Nem is egyszer. Majdnem megöltem őket. Mindig végignézték, ahogy tombolok. Láthatták a démon szemét a tekintetemben. Mindig velem voltak, amikor kioltottam egy életet… végignézték, ahogy élvezem a halál pillanatát… Sosem értettem, miért esküdöznek mások, hogy akár az életüket is odaadnák a testvérükért. Mi ez a különös kapocs? Én nem éreztem. Ezt sem.
Sosem bíztam senkiben. Tökéletesen megvoltam egyedül. Nem hiányzott senki. De amúgy sem állt volna senki mellém. Soha.
Rettegés… félelem… gyűlölet…
Ezeket igazán ismertem, hiszen minden nap találkoztam velük. Minden nap szembesülhettem az emberek tekintetében megbújó rettegéssel. Minden nap éreztem a félelem szagát. Minden nap körüllengett az emberek gyűlölete. Gyűlöltek… hiszen szörny voltam. Gyűlölték a bennem lakozó démont, és gyűlöltek engem. Gyűlöltek, mert veszélyes voltam. Gyűlöltek, mert rettegniük kellett a vérszomjamtól. Gyűlöltek, mert féltek attól, hogy a démon kitör belőlem. Erős börtön voltam. Ritkán tört ki. De akkor pusztított. És az emberek gyűlöltek a pusztítás miatt. De nem számított. Én is gyűlöltem őket…
Esély… változás… remény… hit…
Ezek a szavak idegenek voltak számomra. Tisztában voltam a jelentésükkel, de sosem találkoztam velük. Nem tudtam, mit jelent remélni. Számomra nem volt miben reménykedni. Nem voltak céljaim. Ha valamit akartam, azt könnyűszerrel elértem. Semmi után nem kellett vágyakoznom. Változni sem akartam. Minek változtam volna? Így is-úgy is gyűlöltek. Akkor mi értelme az egésznek? Sosem kaptam második esélyt az emberektől. Ha jobban belegondolok, elsőt sem…
Hit… ugyan miben hihettem volna? Hihettem volna, hogy az apám megváltozik… hogy egy napon elfogad, és nem akar majd megölni… hihettem volna, hogy valaki majd elfogad, és képes lesz szeretni. Hihettem volna, hogy egy napon nem lesz többé szükségem a gyilkolásra… hihettem volna, hogy egy napon az emberek megismernek, és szeretni fognak… de ezek csak hiú ábrándok. És ábrándokban nem hisz az ember. Én pláne.
Mégis minden megváltozott. Egy ember képes volt megváltoztatni. Uzumaki Naruto… Ő képes mindenkiben meglátni a jót. És mindenkit elfogad, feltételek nélkül. Ő volt az első, aki bízott bennem. Ő volt az első, aki elfogadott. Ő volt az első, aki elhitte, hogy megváltozhatok. Ő volt az első, aki reményt adott… ő volt az első ember, aki fontos volt nekem. Uzumaki Naruto… az első barátom.
Tisztelet… összetartás… figyelem…
Mindezek egy csapásra beléptek az életembe, amikor Kazekage lettem. Az emberek ugyanúgy féltek tőlem, de tiszteltek is. Elismerték, hogy erős és jó vezető vagyok. Egyre kevésbé kaptam meg a gyűlölködő pillantásokat. Életemben először úgy éreztem, hogy nem akarom gyűlölni ezeket az embereket. Fontosak lettek a számomra. Kazekageként felesküdtem a falu, és az emberek védelmére. És éreztem, hogy valóban akár az életemet is odaadnám ezekért az emberekért – akkor is, ha képtelen vagyok rá.
Elpusztíthatatlan voltam – a Shukaku sosem engedte, hogy bántódásom essen. Persze, hiszen az ő érdeke is volt, hogy a hordozó test ép maradjon… legyőzhetetlennek tartottak az emberek – de tévedtek. Nem voltam az.
Aggodalom… küzdelem… önfeláldozás…
Mind idegen fogalmak voltak a régi életemben, de Kazekageként egyre többször éreztem át a súlyukat. Erősnek hittem magam, úgy gondoltam, minden körülmények között meg tudom védeni a falumat. Tévedtem.
Deidaraban életemben először méltó ellenfélre találtam. Rendkívül erős volt. És volt még egy előnye a korábbi ellenfeleimmel szemben – ismerte a gyenge pontomat. Sosem volt korábban gyenge pontom, hiszen soha nem volt fontos számomra senki és semmi. De akkorra már igen. Bármit megtettem volna Suna biztonságáért. És ezt Deidara kijátszotta. Én ostobán azt hittem, hogy a falu kell neki. Ismét tévedtem. Megtámadta a falut, én pedig megvédtem. De őt nem érdekelte Suna. Csak én, és a bennem rejtőző démon. Legyőzött.
Fájdalom… szenvedés… halál…
Soha nem fájt semmim. Nem tudtam, mi az a szenvedés. Sosem ért fizikai bántalom. Nem készülhettem fel rá. Az Akatsuki elvitt magával, hogy kivonják a testemből a démont. Soha nem éreztem még akkora fájdalmat. Olyan volt, mintha szét akarnának szakítani belülről. Szenvedtem. Titkon mindig arra vágytam, hogy a Shukaku eltűnjön belőlem. Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy nélküle lehetett volna normális gyerekkorom. Lehetett volna családom, lehettem volna boldog, képes lettem volna szeretni… de mégis talpra tudtam állni a démonnal a testemben is. Képes voltam mosolyogni, érezni, szeretni… a Shukaku a részemmé vált, egyesült velem. Fájt, hogy elválasszanak tőle…
Amikor véget ért a procedúra, elgyengültem. Minden erőm elhagyott, egy élettelen báb voltam csupán. A fájdalom megszűnt, de megszűnt vele minden más is. A színek, a hangok, az érzések… és én döbbenten ébredtem rá, hogy meghaltam…
Kisgyermekkoromban sokszor gondolkodtam rajta, hogy miért gyűlölnek az emberek. Nem értettem, hogy mit ártottam nekik. Apám nem foglalkozott velem, a testvéreim nem jöttek a közelembe. Egyedül Yashamaru törődött a sorsommal. De ő sem szeretett. Hazudott, ugyanúgy gyűlölt és megvetett mint a többiek.
Sosem értettem, hogy miért hagynak ennyire egyedül. Csak a démon az oka? Hiszen Narutoban is démon lakozik. És mégis – mennyi barátja van, mindenki kiáll mellette. Vannak álmai, képes szeretni, és a számára fontos dolgokért az utolsó csepp véréig küzd… ez lenne a kulcs? A szeretet a válasz mindenre? Azzal, hogy engem eltaszítottak az emberek, én is eltaszítottam mindenkit. Ha kedvesebb lettem volna… ha próbálkozom… talán engem is megszeretnek az emberek. De most már késő ezen rágódni. Úgy sem tehetem jóvá. Hiszen meghaltam.
De legalább a halálom nem volt értelmetlen. Hiszen megvédtem azt, ami a számomra a legfontosabb: a falumat. Vajon ki lesz a következő Kazekage? Lehet, hogy Kankuro. Megérdemelné, hiszen erős és jó vezető válna belőle. Szívesen megnézném, hogy hogyan intézkedik… bárcsak láthatnám őket még egyszer! Bárcsak elmondhatnám nekik, hogy mennyire hálás vagyok, hogy kitartottak mellettem. Bárcsak megköszönhetném azt az indokolatlanul sok bizalmat és szeretet, amit kaptam tőlük. Bárcsak elmondhatnám, hogy fontosak nekem. Bárcsak bebizonyíthatnám, hogy én, Sabaku no Gaara, a gyilkos Kazekage is tudok szeretni…
Egy puha kéz érintését éreztem a vállamon. Döbbenten fordultam hátra. A kék szemek boldogan csillogva figyeltek engem, miközben a mosolyra húzódó ajkak közül kiszökött egy árva szó:
- Gaara…
És ekkor visszatért minden. A színek, a hangok, az érzések… a tüdőm megtelt oxigénnel. Döbbenten pásztáztam végig a környezetemet. A fű illata betöltötte az orromat, a napsugarak lágyan simogatták az arcomat, éreztem a szél lágy fuvallatait, ahogy meglengették a ruhámat… és láttam a boldog arcokat. Lefagyva figyeltem, ahogy egyre több és több homok ninja arca kúszik be a látóterembe. Mindenütt ott voltak – a síkság, és a sziklafalak is tele voltak Suna lakóival. Az emberek aggódó tekintettel néztek rám. Nem értettem, ez hogyan lehetséges… aztán megpillantottam a földön ülő Sakurat, aki egy összetört öregasszonyt tartott a karjaiban. A felismeréstől még jobban kitágultak a szemeim. Chio-baa… Sakura zokogott. Döbbenten meredtem kettősükre. Chio-baa az életét adta értem. Megmentett. A saját élete árán… mert fontos voltam neki… a torkom elszorult a gondolatra. Nem kellett volna meghoznia egy ekkora áldozatot… nem érdemeltem meg. Az emberek nem hiányoltak volna, de őt…
- Gaara-sama, Gaara-sama!
Az ismerős hangra mindannyian felkaptuk a fejünket. A tömeg lassan szétnyílt, és egy fiatal lány rontott be középre. Barna haja csapzottan lógott az arcába, és aggódó tekintettel fürkészett.
- Matsuri… - nyögtem a döbbenettől kikerekedett szemekkel. A lány féltő tekintettel szólalt meg.
- Gaara-sama, jól vagy?
Azt hittem, rosszul hallok. Ez a lány… ezek az emberek… Naruto… a mellettem térdelő Kankuro… Temari… Sakura… mindenki aggódott értem? Féltettek? Ezek szerint… fontos vagyok nekik?
- Gaara-sama…?
A tétova hangra ismét felkaptam a fejem. Matsuri ökölbe szorított kezekkel, az ajkaiba harapva várta a választ. Szó nélkül, lassan bólintottam. A lány arca pillanatok alatt megváltozott. A tekintetében öröm csillant, a boldogságtól elpirult, és hatalmas mosollyal az arcán a levegőbe ugrott, és boldogan felkiáltott. A szurdok szinte beleremegett a csatlakozó falubeliek üdvrivalgásába. Nem értettem. Ezek az emberek annak örülnek, hogy én jól vagyok? Tényleg boldoggá teszi őket, hogy élek? Értetlenül bámultam magam elé. Hiszen ezek az emberek gyűlölnek engem… vagy mégsem? Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Odakaptam a tekintetem, és értetlenül bámultam Kankuro mosolygó arcát. Bátyám csak megszorította a vállamat, és ennyit mondott:
- Üdv újra köztünk. Gyere, menjünk haza…
Megdobbant a szívem. Sosem éreztem otthonomnak Sunat. Soha sehol nem voltam otthon. És most mégis, egy szó hallatára furcsa melegség öntötte el a szívem környékét. Lopva végigpillantottam az ujjongó tömegen. Egy percre ránéztem Chio-baa sápadt arcára, Sakura könnyel telt, de boldogan csillogó szemeire, Naruto mosolyára, Temari szeretetteljes pillantására, és Kankuro kezére a vállamon. A szívemet átölelő melegség szétáradt az egész testemben, és életre keltette eddig halott érzéseimet. Talán ez a szeretet? Ki tudja. De minden esetre jó érzés. Nagyon. Felpillantottam ez engem fürkésző, várakozó arcokra, és életemben először, boldogan, tiszta szívből elmosolyodtam.
- Igen. Menjünk haza...
Számtalanszor találkoztam már életemben ezekkel a borzalmakkal. Nem egyszer én magam okoztam őket. De sosem éreztem egyiket sem. Sosem éreztem, milyen, ha az ember megsebesül. Sosem tapasztaltam meg a fájdalmat. Sosem érezhettem át, milyen a halálfélelem. Sebezhetetlen voltam. Nem ismertem a veszteség ízét…
Szeretet… barátság… boldogság…
Nem egyszer találkoztam már életem során ezekkel az érzelmekkel – de mindig külső szemlélőként figyeltem. Képtelen voltam szeretni. Engem sem szeretett senki. Miután megöltem Yashamarut, végleg kiűztem magamból minden érzelmet. Nem tudtam, mi az a szeretet. Sosem éreztem. Nem voltak barátaim. Senki sem szeretett, de nem is volt szükségem rájuk. Megvoltam egyedül, magányosan. Csak én és a gyilkolás… mindig elégedettséggel töltött el, ha megéreztem a félelem mámorító szagát. Ha láttam az áldozataim szemében a kétségbeesést… élveztem a rubintvörös vér látványát, szinte fürödtem a halálsikolyokban… ez adott értelmet az életemnek. A halál…
Család… testvérek… bizalom…
Vannak testvéreim. Nem szerettem őket sosem. Nem voltak fontosak a számomra. Semmivel sem jelentettek többet, mint akármelyik idióta ember ezen a szánalmas földön. Sosem éreztem, hogy örülnék a jelenlétüknek. Bántottam őket. Nem is egyszer. Majdnem megöltem őket. Mindig végignézték, ahogy tombolok. Láthatták a démon szemét a tekintetemben. Mindig velem voltak, amikor kioltottam egy életet… végignézték, ahogy élvezem a halál pillanatát… Sosem értettem, miért esküdöznek mások, hogy akár az életüket is odaadnák a testvérükért. Mi ez a különös kapocs? Én nem éreztem. Ezt sem.
Sosem bíztam senkiben. Tökéletesen megvoltam egyedül. Nem hiányzott senki. De amúgy sem állt volna senki mellém. Soha.
Rettegés… félelem… gyűlölet…
Ezeket igazán ismertem, hiszen minden nap találkoztam velük. Minden nap szembesülhettem az emberek tekintetében megbújó rettegéssel. Minden nap éreztem a félelem szagát. Minden nap körüllengett az emberek gyűlölete. Gyűlöltek… hiszen szörny voltam. Gyűlölték a bennem lakozó démont, és gyűlöltek engem. Gyűlöltek, mert veszélyes voltam. Gyűlöltek, mert rettegniük kellett a vérszomjamtól. Gyűlöltek, mert féltek attól, hogy a démon kitör belőlem. Erős börtön voltam. Ritkán tört ki. De akkor pusztított. És az emberek gyűlöltek a pusztítás miatt. De nem számított. Én is gyűlöltem őket…
Esély… változás… remény… hit…
Ezek a szavak idegenek voltak számomra. Tisztában voltam a jelentésükkel, de sosem találkoztam velük. Nem tudtam, mit jelent remélni. Számomra nem volt miben reménykedni. Nem voltak céljaim. Ha valamit akartam, azt könnyűszerrel elértem. Semmi után nem kellett vágyakoznom. Változni sem akartam. Minek változtam volna? Így is-úgy is gyűlöltek. Akkor mi értelme az egésznek? Sosem kaptam második esélyt az emberektől. Ha jobban belegondolok, elsőt sem…
Hit… ugyan miben hihettem volna? Hihettem volna, hogy az apám megváltozik… hogy egy napon elfogad, és nem akar majd megölni… hihettem volna, hogy valaki majd elfogad, és képes lesz szeretni. Hihettem volna, hogy egy napon nem lesz többé szükségem a gyilkolásra… hihettem volna, hogy egy napon az emberek megismernek, és szeretni fognak… de ezek csak hiú ábrándok. És ábrándokban nem hisz az ember. Én pláne.
Mégis minden megváltozott. Egy ember képes volt megváltoztatni. Uzumaki Naruto… Ő képes mindenkiben meglátni a jót. És mindenkit elfogad, feltételek nélkül. Ő volt az első, aki bízott bennem. Ő volt az első, aki elfogadott. Ő volt az első, aki elhitte, hogy megváltozhatok. Ő volt az első, aki reményt adott… ő volt az első ember, aki fontos volt nekem. Uzumaki Naruto… az első barátom.
Tisztelet… összetartás… figyelem…
Mindezek egy csapásra beléptek az életembe, amikor Kazekage lettem. Az emberek ugyanúgy féltek tőlem, de tiszteltek is. Elismerték, hogy erős és jó vezető vagyok. Egyre kevésbé kaptam meg a gyűlölködő pillantásokat. Életemben először úgy éreztem, hogy nem akarom gyűlölni ezeket az embereket. Fontosak lettek a számomra. Kazekageként felesküdtem a falu, és az emberek védelmére. És éreztem, hogy valóban akár az életemet is odaadnám ezekért az emberekért – akkor is, ha képtelen vagyok rá.
Elpusztíthatatlan voltam – a Shukaku sosem engedte, hogy bántódásom essen. Persze, hiszen az ő érdeke is volt, hogy a hordozó test ép maradjon… legyőzhetetlennek tartottak az emberek – de tévedtek. Nem voltam az.
Aggodalom… küzdelem… önfeláldozás…
Mind idegen fogalmak voltak a régi életemben, de Kazekageként egyre többször éreztem át a súlyukat. Erősnek hittem magam, úgy gondoltam, minden körülmények között meg tudom védeni a falumat. Tévedtem.
Deidaraban életemben először méltó ellenfélre találtam. Rendkívül erős volt. És volt még egy előnye a korábbi ellenfeleimmel szemben – ismerte a gyenge pontomat. Sosem volt korábban gyenge pontom, hiszen soha nem volt fontos számomra senki és semmi. De akkorra már igen. Bármit megtettem volna Suna biztonságáért. És ezt Deidara kijátszotta. Én ostobán azt hittem, hogy a falu kell neki. Ismét tévedtem. Megtámadta a falut, én pedig megvédtem. De őt nem érdekelte Suna. Csak én, és a bennem rejtőző démon. Legyőzött.
Fájdalom… szenvedés… halál…
Soha nem fájt semmim. Nem tudtam, mi az a szenvedés. Sosem ért fizikai bántalom. Nem készülhettem fel rá. Az Akatsuki elvitt magával, hogy kivonják a testemből a démont. Soha nem éreztem még akkora fájdalmat. Olyan volt, mintha szét akarnának szakítani belülről. Szenvedtem. Titkon mindig arra vágytam, hogy a Shukaku eltűnjön belőlem. Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy nélküle lehetett volna normális gyerekkorom. Lehetett volna családom, lehettem volna boldog, képes lettem volna szeretni… de mégis talpra tudtam állni a démonnal a testemben is. Képes voltam mosolyogni, érezni, szeretni… a Shukaku a részemmé vált, egyesült velem. Fájt, hogy elválasszanak tőle…
Amikor véget ért a procedúra, elgyengültem. Minden erőm elhagyott, egy élettelen báb voltam csupán. A fájdalom megszűnt, de megszűnt vele minden más is. A színek, a hangok, az érzések… és én döbbenten ébredtem rá, hogy meghaltam…
Kisgyermekkoromban sokszor gondolkodtam rajta, hogy miért gyűlölnek az emberek. Nem értettem, hogy mit ártottam nekik. Apám nem foglalkozott velem, a testvéreim nem jöttek a közelembe. Egyedül Yashamaru törődött a sorsommal. De ő sem szeretett. Hazudott, ugyanúgy gyűlölt és megvetett mint a többiek.
Sosem értettem, hogy miért hagynak ennyire egyedül. Csak a démon az oka? Hiszen Narutoban is démon lakozik. És mégis – mennyi barátja van, mindenki kiáll mellette. Vannak álmai, képes szeretni, és a számára fontos dolgokért az utolsó csepp véréig küzd… ez lenne a kulcs? A szeretet a válasz mindenre? Azzal, hogy engem eltaszítottak az emberek, én is eltaszítottam mindenkit. Ha kedvesebb lettem volna… ha próbálkozom… talán engem is megszeretnek az emberek. De most már késő ezen rágódni. Úgy sem tehetem jóvá. Hiszen meghaltam.
De legalább a halálom nem volt értelmetlen. Hiszen megvédtem azt, ami a számomra a legfontosabb: a falumat. Vajon ki lesz a következő Kazekage? Lehet, hogy Kankuro. Megérdemelné, hiszen erős és jó vezető válna belőle. Szívesen megnézném, hogy hogyan intézkedik… bárcsak láthatnám őket még egyszer! Bárcsak elmondhatnám nekik, hogy mennyire hálás vagyok, hogy kitartottak mellettem. Bárcsak megköszönhetném azt az indokolatlanul sok bizalmat és szeretet, amit kaptam tőlük. Bárcsak elmondhatnám, hogy fontosak nekem. Bárcsak bebizonyíthatnám, hogy én, Sabaku no Gaara, a gyilkos Kazekage is tudok szeretni…
Egy puha kéz érintését éreztem a vállamon. Döbbenten fordultam hátra. A kék szemek boldogan csillogva figyeltek engem, miközben a mosolyra húzódó ajkak közül kiszökött egy árva szó:
- Gaara…
És ekkor visszatért minden. A színek, a hangok, az érzések… a tüdőm megtelt oxigénnel. Döbbenten pásztáztam végig a környezetemet. A fű illata betöltötte az orromat, a napsugarak lágyan simogatták az arcomat, éreztem a szél lágy fuvallatait, ahogy meglengették a ruhámat… és láttam a boldog arcokat. Lefagyva figyeltem, ahogy egyre több és több homok ninja arca kúszik be a látóterembe. Mindenütt ott voltak – a síkság, és a sziklafalak is tele voltak Suna lakóival. Az emberek aggódó tekintettel néztek rám. Nem értettem, ez hogyan lehetséges… aztán megpillantottam a földön ülő Sakurat, aki egy összetört öregasszonyt tartott a karjaiban. A felismeréstől még jobban kitágultak a szemeim. Chio-baa… Sakura zokogott. Döbbenten meredtem kettősükre. Chio-baa az életét adta értem. Megmentett. A saját élete árán… mert fontos voltam neki… a torkom elszorult a gondolatra. Nem kellett volna meghoznia egy ekkora áldozatot… nem érdemeltem meg. Az emberek nem hiányoltak volna, de őt…
- Gaara-sama, Gaara-sama!
Az ismerős hangra mindannyian felkaptuk a fejünket. A tömeg lassan szétnyílt, és egy fiatal lány rontott be középre. Barna haja csapzottan lógott az arcába, és aggódó tekintettel fürkészett.
- Matsuri… - nyögtem a döbbenettől kikerekedett szemekkel. A lány féltő tekintettel szólalt meg.
- Gaara-sama, jól vagy?
Azt hittem, rosszul hallok. Ez a lány… ezek az emberek… Naruto… a mellettem térdelő Kankuro… Temari… Sakura… mindenki aggódott értem? Féltettek? Ezek szerint… fontos vagyok nekik?
- Gaara-sama…?
A tétova hangra ismét felkaptam a fejem. Matsuri ökölbe szorított kezekkel, az ajkaiba harapva várta a választ. Szó nélkül, lassan bólintottam. A lány arca pillanatok alatt megváltozott. A tekintetében öröm csillant, a boldogságtól elpirult, és hatalmas mosollyal az arcán a levegőbe ugrott, és boldogan felkiáltott. A szurdok szinte beleremegett a csatlakozó falubeliek üdvrivalgásába. Nem értettem. Ezek az emberek annak örülnek, hogy én jól vagyok? Tényleg boldoggá teszi őket, hogy élek? Értetlenül bámultam magam elé. Hiszen ezek az emberek gyűlölnek engem… vagy mégsem? Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Odakaptam a tekintetem, és értetlenül bámultam Kankuro mosolygó arcát. Bátyám csak megszorította a vállamat, és ennyit mondott:
- Üdv újra köztünk. Gyere, menjünk haza…
Megdobbant a szívem. Sosem éreztem otthonomnak Sunat. Soha sehol nem voltam otthon. És most mégis, egy szó hallatára furcsa melegség öntötte el a szívem környékét. Lopva végigpillantottam az ujjongó tömegen. Egy percre ránéztem Chio-baa sápadt arcára, Sakura könnyel telt, de boldogan csillogó szemeire, Naruto mosolyára, Temari szeretetteljes pillantására, és Kankuro kezére a vállamon. A szívemet átölelő melegség szétáradt az egész testemben, és életre keltette eddig halott érzéseimet. Talán ez a szeretet? Ki tudja. De minden esetre jó érzés. Nagyon. Felpillantottam ez engem fürkésző, várakozó arcokra, és életemben először, boldogan, tiszta szívből elmosolyodtam.
- Igen. Menjünk haza...
A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Weblap látogatottság számláló:
Mai: 49
Tegnapi: 3
Heti: 84
Havi: 601
Össz.: 39 424
Látogatottság növelés
Mai: 49
Tegnapi: 3
Heti: 84
Havi: 601
Össz.: 39 424
Látogatottság növelés
Mindenamianime-Naruto - © 2008 - 2024 - mindenamianime-naruto.hupont.hu